Ha már azt tudjuk, hogy a decentralizált Bitcoin mégsem olyan decentralizált, mint gondolnánk, akkor ma menjünk kicsit tovább.

Látszólag unalmas fejtegetés következik annak okán,  hogy a nagy halak megeszik a kicsiket, amiről korábban már vaskos és unalmas könyvek születtek. Annyira vaskosak és annyira unalmasak, hogy kevesen olvasták, inkább csak hallottak róla, és még azok is igyekeznek kitörölni az emlékezetükből, akikhez a híre eljutott.

Így esett, hogy képzetünkben a nagy hal mégsem eszi meg a kicsit, és a szabad versenyből szabad társadalom lett, szólásszabadság meg miegymás, ahol mindenki beleszólhat mindenbe, és aki ügyes, az gazdagszik: Aki gazdagabb, az jobban, ki kevésbé, az nem annyira, aki meg nem, az vessen magára. 

És így esett, hogy halacskás történet helyett manapság már azoknak a szegény legényeknek a legendáját tolják, akikből a végén királyfi lett, táltos paripát adva alájuk, hogy legyőzhessék az eléjük tolt papírsárkányt az életben, és a filmvásznon. 

Az az érzésem, hogy napjainkban a bitcoin kapcsán szintén az utóbbi történet elevenedik meg, de inkább csak folytatják a vetítést abban a moziban, ahol mindig is ültünk, és gyönyörű díszletek közt mesélik, hogy a szegény legény miként cseperedik fel, hogyan támogatja őt a nép az égő bankjegyeket fújó gonosz sárkány ellen, és az udvaroncok gáncsoskodása ellenére miként nyeri el a királylány kezét, hogy végül ő legyen a király. Eközben nemes kihívókkal kell megküzdenie, és a színen feltűnik néhány udvari bohóc is. 

Marx és Lenin ósdi meséjét a tőkekoncentrációról meg a finánctőke mindent elnyelő kisgömböcéről a diktatúrával együtt kiöntötték a lavórból, és helyette beletöltötték a demokráciát meg az economics-t, ismét átmosva milliók agyát, hogy mindenbe beleszólva, de semmiről sem döntve olyan érzésünk legyen, hogy ez legalább addig fog tartani, mint amennyire annak idején a kommunizmust tervezték, azaz örökké, sosem tudván az isteni örökkévalóság képzetétől igazán megszabadulni.

Ezt a lavóros mondást (fürdővízzel a gyereket) Engels találta ki, aki maga is művelte a témát mindamellett, hogy angol burzsuj létére gazdag bankárok megbízásából Marxot is pénzelte, hogy megírhassa (megírassa) vele a saját hatalmukat aláásó Kommunista kiáltványt, és megjósolhassa a bankok diadalát, majd bukását.

A bankokkal és az általuk működtetett pénzügyi rendszerrel szemben a kommunistáknak sincs alapvető kifogása, az utópistának kikiáltott Saint-Simon maga is bankár volt, de még Lenin is hosszan ecsetelte azok kitüntetett szerepét a szocializmusban: A bankokat a társadalom összetartó erejének tekintették, amelyek révén a termelő szféra összes nyeresége központilag került újraosztásra, azonban közel sem mindig gazdasági racionalitás alapján.

Ezzel előre szaladtak annak idején, mert ugyanoda másképp is el lehet jutni, mint ahogy azt napjaink történései igazolják, és még forradalom sem kell hozzá, bár vér, az igen. Igaz, a kommunisták a pénz megszűnését vizionálták a tökéletes társadalomban, amivel a kabbalisták kategorikusan nem értenek egyet, hisz ők a számisztika talaján pénzjelek útján óhajtják irányítani a világot, azt nem vagyoni, hanem hatalmi eszköznek tekintve. Ámbátor azt beszélik, hogy a kettő mégiscsak egy tőről fakad, és a kommunisták amikor róluk van szó, mindig előveszik annak a pénztelen szegény legénynek a történetét, amelyik bátran szembe száll a sárkánnyal, és úgy tesznek, mintha a pénz nem lenne fontos. 

Ugyanakkor ez a koncentrációs, bankáros történet mégis csak aktuális mostanában, hisz mindenki arról beszél, hogy milyen kevesek kezében milyen sok vagyon összpontosul, meg hogy a haszon túlnyomó részét nem a termelő, hanem a pénzügyi szféra fölözi le, amely mára már mindent és mindenkit felvásárolt.

Ily módon történetünk a végéhez közeledik, még ha nem is érkezik el oly hamar, mint amennyire azt jó néhányan várják: A kamatos kamat rendszere egy darabig még uralni fogja a világot, hol nagyobb, hol kevesebb hatást gyakorolva rá, mint ahogyan mindig is tette, és ahogy az a bibliában meg vagyon írva, kijelölve számunkra az apokalipszishoz vezető legbiztosabb utat:

A szentírás nem hiába írja elő, hogy hétszer hét év után az adósságokat el kell törölni, az adósrabszolgákat fel kell szabadítani, a zálogban hagyott vagyonokat pedig vissza kell adni eredeti tulajdonosainak. A jubileumi év, mint kifejezés innen származik.

Ezzel együtt lassan lejár az a hatszáz év, amelyet egyes kutatók az emberiség nagy ciklusai között tartanak számon, és ami a reformáció által az ezerötszázas években útjára indított, – gyökereiben Babilonhoz és az Ószövetséghez visszanyúló – hitelezési filozófia és gyakorlat végét jelenti.

Annak előtte a katolikus egyház tiltotta a kamatszedést a lelki és szociális biztonság okán,  amelynek hű kifejezői a céhek csak annyi mestert engedtek maguk közé, amennyi el tudta adni az áruját a városban és annak környékén. Majd jöttek a manufaktúrák, a hitelezés és a nagybani kereskedelem, elsöpörve a céheket és velük a sötétnek kikiáltott korai középkort, a terjeszkedést emelve a korábbi igék helyébe, szó szerint véve az intést: Szaporodjatok és sokasodjatok.

De ha már ily szellemi magasságokba emelkednünk, nézzünk le ismét a Földre, amelyről könnyen megállapítható, hogy nincs már hova terjeszkedni, legalábbis ami a gazdaságilag indokolt keresletet illeti, és mivel korunk pénzügyi rendszere a filozófiájából adódóan expanzív jellegű, így az előbb-utóbb magától összeomlik, – különösen, ha akad, aki még segít is ebben.

És itt érkeztünk el Marxhoz, meg az ő bitcoinjához:

A bitcoin deflációs pénz, amelynek ára az idő előre haladtával a korlátos mennyiségéből fakadóan az árualap bővülésével párhuzamosan emelkedésre van ítélve, és mint ilyen az aranyhoz hasonlítható. Ugyanakkor kamatot szedni az effajta pénzből meglehetősen nehézkes, hisz azt valahonnan elő kell teremteni, alkalmasint újabb és újabb érmék kibocsátásával, ami ez esetben nem lehetséges. Ily módon a bitcoin aligha válik az eljövendő kor bankárjainak kedvencévé, hacsak másféle módon nem képesek abból hasznot húzni, ami akár egy másik, egy következő pénzügyi filozófia alapját is megteremtheti.

A nagy hal marxi példázatát ugyanakkor kár lenne eközben elhagyni, ha már ily szépen behelyettesíthető az a szegény legény történetével az emberi lelkületben.

Mire gondolok:

A kialakítás alatt álló ún. bitcoin lightning network csomópontjairól az a legenda terjed az intentetes irodalomban, hogy az abszolút demokratikus módon, teljes esély egyenlőséggel fog megvalósulni, és később is bármikor be lehet kapcsolódni a csomópontok kialakításába és üzemeltetésébe. 

Ez igaz, minthogy a szegény legény is elindulhat az üveghegy megmászásának, amikor csak kedve tartja, legfeljebb ha későn indul, és szembe jön a vihar, nem ér fel a csúcsra: Minél később fogunk csomópontunk kialakításához, annál kisebb az esélyünk, hogy nagy kriptopénz forgalom folyon keresztül rajta, így az gazdaságilag megérje, ráadásul ha nem rendelkezünk elég bitcoinnal, a cápák ellen később elvérzünk a fennmaradásért vívott harcban, – ahogy a szegény ember is éhen hal, ha nem visz magával elegendő hamuba sült pogácsát. 

Miről van szó?

Az ügyfelek azokhoz a csomópontokhoz igyekeznek majd csatlakozni, amelynél már amúgy is sokan nyitottak átutalási csatornát annak érdekében, hogy tranzakciós költségeiket csökkentsék: Ha ugyanis egyetlen csomóponton keresztül érhetik el a partnereik többségét, úgy a tranzakciós díjat csak egy csomópont fogja tőlük szedni, viszont ha kettőn keresztül, akkor dupla annyiba, ha hármon át, akkor meg a triplájába fog ugyanaz a szolgáltatás kerülni, hasonlóan a telefonálás roaming díjához.

Ugyanakkor a csomópontok hatványozottan érdekeltek a minél nagyobb számú ügyfél odacsábításában, mivel esetükben nem egyszerűen arról van szó, hogy a tranzakciókból származó bevételt növeljék, hanem egy legalább ennyire fontos másik tényező is ebbe az irányba hajtja őket:

Minél több ügyfél csatlakozik ugyanis hozzájuk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy az egyes csatornákon nemcsak egy irányban, hanem oda-vissza fog a pénz áramlani, – hisz így ki-ki megtalálhatja azt a partnert, ahova pénzt küld, és egy másikat, hogy ahonnan fogad – ezért a csomópontok a lightning network működési logikájából fakadóan nem kényszerülnek majd minden egyes irányban jelentős bitcoin tartalék (deposit) képzésre, vagy a blokklánc gyakori elérésre az utalások zökkenőmentes bonyolítása érdekében.

Ugyanakkor egyes csatornák esetében így is szükség lesz nagyobb depositot alkalmazni a forgalom biztosításához, de a sok kicsi itt is sokra megy, és minimális csomóponti deposit alkalmazása nélkül a csatornák többsége nagy valószínűséggel nem lesz üzemeltethető. Erre viszont csak a tőkeerős csomópontok működtetői lesznek képesek, így ők fogják betölteni a nagy hal szerepét, a kisebbek pedig előbb-utóbb elhullanak.

Mint ahogyan elhulltak azok a mezítlábas bitcoin bányászok is, akik a hamuba sült pogácsájuk árából próbáltak olyan otthoni számítógépet vásárolni, amivel a bitcoin hosszú ideig eredményesen bányászható, és miután az nem sikerült, hírmondó sem maradt belőlük.

Miután a forgalom és az ügyfelek számának növekedésével megkezdődik a „természetes kiválasztódás” a csomópontok között, nagyon nehéz lesz a felszínen maradó bálnák közé bekerülni, mint ahogy manapság a Facebook-ot sem lenne egyszerű izomból lenyomni.

Hát így értünk vissza Marx úr halaihoz – nem mintha a bálna hal lenne – , ami korántsem jelenti a kriptovilág meghatározó erői helyezkedésének a végét, ezért újabb látványos fordulatok elé nézhetünk abban a kutyakomédiában, amelynek fő vonalai már rég le vannak fektetve.

Forrás: itt.