Digitalcash.hu
  • Telefonszámunk:
    +36 70 538-8940
  • Címünk
    Budapest, Hungary
  • Munka időnk:
    Hétfő - Péntek 9.00 - 17.00

New to site?


Login

Lost password? (X)

Already have an account?


Signup

(X)
Farooq
KezdőlapBitcoinA kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. IV. rész.
25
okt

A kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. IV. rész.

Igaz, hogy szorgalmasan nyomogatjuk befelé a Bíróságoknak a beadandóakat és ég a kezünk alatt a munka, de azért folytatjuk a korábban megkezdett sorozatunkat a kódról, az algoritmus által okozott sérelemről, a szólásszabadságról, no meg a Facebook cenzorairól.

Előzetes digitális korlátozás

A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája nemcsak a járulékos cenzúra miatt aggasztó, hanem azért is, mert van egy előzetes igazgatási korlátozással összefüggő aspektusa.

Az előzetes korlátozást ellenző elv nem kizárólag a bíróság azonnali intézkedéseire korlátozódik – történetesen az előzetes igazgatási korlátozások sokkal régebbi keletűek. Az előzetes igazgatási korlátozással az a fő probléma, hogy informális vagy bürokratikus cenzúrát feltételez: hivatalnokok – a digitális korban programozók vagy algoritmusok – hoznak döntéseket arról, hogy ki szólalhat meg, gyakran értesítés vagy megszólalási lehetőség és a bírósági eljárásokban kötelező szabadságjogok és egyéb eljárásjogi garanciák nélkül.

Ezzel szemben a büntetőjogi eljárás során bírósági úton kell megállapítani, hogy a véleménynyilvánítás nem élvez védelmet, a vádlottat eljárásjogi garanciák egész sora illeti meg mielőtt szankcionálnák, és a megnyilvánulást blokkolnák vagy cenzúráznák. A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája hasonlít az előzetes korlátozáshoz: amikor a megszólalást szűrik, blokkolják, vagy egy szűrő, algoritmus vagy válla­lati dolgozó eltávolítja, a megszólalók nem részesülnek az eljárási garanciák egyikében sem.

Az előzetes igazgatási korlátozáshoz kapcsolódó második probléma, hogy megfordítja az intézkedés terhét (és az ehhez tartozó tehetetlenségi hatásokat). Az előzetes korlátozások nélküli világban a megszólalók maguk döntik el, hogy megszólalnak-e, és kockáztatják-e a bírósági eljárást – nem kell előzetes engedélyt kérniük a központi hatalomtól.

Ha úgy döntenek, hogy megszólalnak, a hatóság tisztviselői mérlegelik, hogy a válaszlépésre fordítják-e az erőforrásokat. Ez a megoldás általában a szólásszabadságot védi. A hatóságok előtt nyitva áll annak lehetősége, hogy mérlegeljék a bírósági eljárás szükségességét, sok esetben dönthetnek úgy, hogy erőforrásaikat nem erre fordítják, és az is lehetséges, hogy nem szereznek tudomást minden egyes kommunikációról, amely az illetékességi területükön folyik. Ezek az intézkedés terhének példái – cselekedni többe kerül, mint semmit nem tenni, és mindent úgy hagyni, ahogy van. Ebben az esetben az intézkedés terhe a megszólaló javát szolgálja. Ezzel szemben az előzetes korlátozások rendszerében az intézkedés terhének hatásai megfordulnak. Megszólalni csak előzetes engedéllyel lehet: amíg a tisztviselő vagy az alkalmazott nem adja meg az engedélyt, a megszólalás tilos. A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája, amely a blokkolást és szűrést támogatja, ebben megint csak hasonlít az előzetes korlátozásra: amíg a közösségimédia-vállalat programozója vagy az algoritmus nem ad engedélyt, a szerző megszólalása blokkolva van, rendszerint magyarázat nélkül.

E két ok miatt bár lehet, hogy a véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája technikailag nem mindig előzetes igazgatási korlátozás, sok tekintetben azonos jellemzőkkel és funkciókkal bír vele, és ez az, ami miatt a véleménynyilvánítás szabadsága szempontjából annyira ag­gályos. A járulékos cenzúra veszélyei miatt néhány kormány, például az Egyesült Államoké, a közvetítőknek különböző mértékű mentességet garantál. A közvetítőkre vonatkozó mentességi szabályok a járulékos cenzúrát azáltal szüntetik meg, hogy bizonyos feltételek mellett felmentik a felelősség alól az infrastruktúra tulajdonosait a tulajdonukban lévő weblapokon tárolt vagy csatornáikon átáramoltatott tartalmak tekintetében. Ezeket a rendelkezéseket az Egyesült Államokban az 1996. évi Telecommunications Act 230. szakaszában kodifikálták. A Digital Millennium Copyright Act 512. szakaszában foglalt szerzői jogi perekre vonatkozóan ettől némileg eltérő szabályokat állapítottak meg.

A közvetítők mentességére vonatkozó rendelkezések különféle módon működnek, különböző hatásaik vannak, és nem védik a digitális infrastruktúra minden részét – mint például a domainnévrendszert –, de a járulékos cenzúra bizonyos formáival szemben védelmet nyújtanak. Más országokban ettől eltérő szabályozást alkalmaznak. Bizonyos országokban nagyon korlátozott a közvetítők mentessége, ez pedig a járulékos cenzúra sokkal jelentősebb megnyilvánulásait vonja maga után.

Az állam és a magánszektor együttműködése-kooptálása

A szólásszabályozás új iskolájának második számú kulcsfontosságú jellemzője az állami és a magánszektor együttműködése és kooptálása. A kormányok különböző infrastruktúra-szolgáltatókat céloznak meg annak érdekében, hogy velük cenzúráztassák vagy szabályoztassák az olyan személyek megszólalásait, akiket a kormányok másképp nem tudnak könnyen ellenőrzésük alatt tartani. A véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának az a célja, hogy rávegye az infrastruktúra szolgáltatóját arra, hogy az államnak különböző módokon segítséget nyújtson. Ezek a módszerek a tartalom előzetes blokkolásától és szűrésétől a tartalom utólagos eltávolításán (és a hozzáférés megszüntetésén) át a felhasználók folyamatos ellenőrzéséig és a kormánytiszt­viselők tájékoztatásáig terjednek e személyekkel és online tevékenységeikkel kapcsolatban. Akár önként, akár nem, az infrastruktúra-szolgáltatók segítenek az államnak a digitális infrastruktúra és az infrastruktúrán keresztül áramló megszólalások rendszabályozásában.

Az államoknak gyakran nem is kell közvetlenül az infrastruktúra-szolgáltatókat megfenyegetniük. A rábeszélés (jawboning) azt az üzenetet hordozza, hogy az infrastruktúra-szolgáltatóknak hazafiként kell viselkedniük, és együtt kell működniük a kormánnyal, nem pedig borsot törni a kormánytisztviselők orra alá. A köztisztviselők a nyilvánossághoz is fordulhatnak, hogy az infrastruktúra-szolgáltatókra nyomást gyakoroljanak. Az infrastruktúra-szolgáltatók általában olyan stabil, kiszámítható környezetet preferálnak, amelyben szabadon végezhetik üzleti tevékenységüket, és pénzt kereshetnek, ezért gyakran törekszenek a kormánnyal való békés egymás mellett élésre és együttműködésre. Amikor például a WikiLeaks 2010-ben elkezdte kiszivárogtatni a diplomáciai levelezések tartalmát, az amerikai kormány több tagja adott hangot felháborodásának, hogy az Amazon webszolgáltató hosztolja a WikiLeakset, a Mastercard és a Visa pedig lehetővé tette az emberek számára, hogy anyagilag támogassák a WikiLeakset. ­Ennek hatására a szolgáltatók úgy döntöttek, hogy megszüntetik üzleti kapcsolataikat a WikiLeaksszel. A WikiLeaks arra kényszerült, hogy gyorsan más infrastruktúra-szolgáltatókat találjon.

Az államok és az infrastruktúra-szolgáltatók közötti kapcsolat széles skálán mozog a közvetlen szabályozástól a fenyegetésen és az arra való utaláson át, hogy az infrastruktúra üzemeltetőinek is jobb lesz, ha együttműködnek, egészen az együttműködés feltételeiről szóló tárgyalásokig. A vállalatok időnként hajlandók az államokkal együttműködni annak reményében, hogy nem esnek ki a kegyeikből. Olykor, ahogyan a digitális megfigyelés és a kiberbiztonság veszélyeztetettsége esetében is, az államoknak és az infrastruktúra üzemeltetőinek ugyanazon dolgok miatt fáj a fejük. De ugyanilyen gyakran történik meg az is, hogy a vállalatokat rászorítják, ­ráveszik vagy rákényszerítik az együttműködésre, azután pedig valóban partnerré teszik őket az irányításban. Amint rövidesen látni fogjuk, az elfeledtetéshez való jog esetében az Európai Unió nemcsak arra utasította a Google-t, hogy tartsa be az európai jogszabályokat, hanem lényegében átadta neki a jog első fokú érvényesítését.

A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája nemcsak az államokra jellemző: az infrastruktúra magántulajdonosainak növekvő hatalmára is épít. A vállalatok, mint például a YouTube és a Facebook, olyan algoritmusokat és szabályzatokat alkottak, amelyek eldöntik, mit lehet posztolni, mit kell eltávolítani. Saját bürokráciájukat is létrehozták, hogy a közösség (és a vállalat profitja) érdekében irányítsák a felhasználók közösségeit. A technikai képességek és bürokráciák fejlődésével egyre inkább ki vannak téve annak, hogy az államok kooptálják őket – való­jában e bürokráciák részben az állami nyomásra és kifogásokra adott válaszként jöttek létre.

A kormányzati nyomástól azonban teljesen függetlenül az infrastruktúra tulajdonosait számos körülmény ösztönzi saját irányítási rendszer létrehozására. Először is, a vállalatok szeretnék kikényszeríteni a szolgáltatási szerződésük feltételeinek és a felhasználói licencmegálla­podásaik betartását, mivel e szabályok fontosak a jövedelmezőségük szempontjából. Másodszor, a vállalatok szeretnék, ha meglévő ügyfeleik elégedettek lennének, és azzal szeretnének új ügyfeleket szerezni, hogy megakadályozzák idegenek és más felhasználók sértő viselkedését. Harmadszor, a vállalatok szeretnének a jelenlegi és leendő üzleti partnereiknek hitelesen nyilatkozni arról, hogy eredményesen tudják lokalizálni, blokkolni, szűrni, felcímkézni vagy eltávolítani a tartalmakat. Negyedszer, mivel a közösségimédia-vállalatok, mint például a Facebook vagy a YouTube, közösségeket hoznak létre és tartanak fenn, érdekeltek a közösségi szabályok fenntartásában és végrehajtásában. Döntőbíróként kell eljárniuk a felhasználókkal szemben és a felhasználóik között folyó vitákban. A közösségi szabályok betartásának célja, hogy a felhasználók jelentős többsége elégedett legyen, elrettentse a nem megfelelő viselkedéstől a közösségbe tartozókat és az azon kívülieket, és segítsen új felhasználókat szerezni.

Ezen ösztönzőknek köszönhetően a technológiaiként induló vállalatok hamarosan ráébrednek arra, hogy valójában médiavállalatok és egyben kormányzási struktúrák. A biztonság kedvéért szögezzük le, hogy nem egyforma nyomás nehezedik minden infrastruktúra-tulajdonosra. Például a Mastercard és a Visa egészen másfajta nyomásnak van kitéve, mint a domain­névrendszer-nyilvántartók és -iktatók, és egyik sem szembesül olyan nyomással, mint a Face­book vagy a Google. Idővel azonban a legnagyobb infrastruktúra-tulajdonosok közül nagyon sokan, különösen a közösségimédia-vállalatok, azt tapasztalják, hogy jelentős erőforrásokat kell fordítaniuk a magánszabályozásra.

Talán ugyanilyen fontos, hogy a legnagyobb infrastruktúra-vállalatok, mint a Google és a közösségimédia-platformok, a világ számos táján végzik üzleti tevékenységüket, és sok országban vannak nyomásnak kitéve. Az általuk megvalósított magánszabályozás átnyúlik az országhatárokon, ők pedig a véleménynyilvánítás szabályozásának közvetítő intézményeivé válnak az egész világon. Az állammal való viszonyukat a szabályozás hatálya alá tartozás jellemzi, valamint időnként fenyegetések, rábeszélés és kooptálás. A felhasználók szemében viszont az irányítás új rendszerét jelentik, különleges vezéreket, akik a saját közösségeik tagjai fölött uralkodnak.

A magánigazgatás

Ezzel eljutottunk a véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának harmadik jellemzőjéhez: a magánszabályozáshoz. Ez azt jelenti, hogy az infrastruktúra szolgáltatója a birtokában lévő infrastruktúrán keresztül áramló információkat, továbbá a digitális infrastruktúrát igénybe vevő felhasználók és ügyfelek viselkedését is irányítja. Az irányítási jogosultság az elektronikus hírközlési jogból, az infrastruktúra birtokosainak tulajdonjogaiból és a felhasználókkal létrejött szerződéses megállapodásokból ered.

A magánszabályozás a véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának és a járulékos cenzúrának a másik oldala. A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája nem lenne eredményes, ha a magán-infrastruktúraszolgáltatóknak semmilyen eszköz nem állna rendelkezésükre ahhoz, hogy blokkoljanak, szűrjenek, megfigyeljenek és cenzúrázzanak. Így a véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája arra a tényre alapoz, hogy az infrastruktúra tulajdonosainak megvan a képességük arra, hogy vagy közvetlenül (mint az internetszolgáltató tárhelyszolgáltatásai és a közösségimédia-platformok) vagy közvetetten (mint a hitelkártya-társaságok és a domain­néviktatók) irányítsák a megszólalásokat. A véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája továbbá feltételezi, hogy ha az infrastruktúra tulajdonosai jelenleg nem is képesek az irányításra, idővel e képességeket kifejlesztik, akár üzleti modelljeik természetes fejlődése során, akár azért, mert a helyi kormányzat ezt megköveteli. Röviden, a véleménynyilvánítás szabályozásának új iskoláját az ellenőrzés és megfigyelés magántulajdonú és magáncélokra felhasznált digitális technológiájának fejlődése tette lehetővé.

Ahogy Kate Klonick leírja, az olyan vállalatok, mint a YouTube, a Facebook és a Twitter, napjainkra komoly szervezetet építettek ki annak eldöntésére, hogy mi felel meg a szolgáltatási feltételeknek, a felhasználói licencmegállapodásoknak vagy egyéb belső vállalati szabályzatnak, valamint hogy megítélje, mely dolgok posztolhatók, és melyeket kell eltávolítani. A felhasználók általában nem kívánják magukat kitenni bizonyos tartalmaknak, például gyűlöletbeszédnek, pornográfiának vagy gyalázkodó megnyilvánulásoknak. Ezért a felhasználók, a családtag­jaik, a hatóságok és a civil aktivisták kifogásolják az ilyen tartalmakat.

A digitálisinfrastruktúra-vállalkozások eredetileg elsősorban technológiai vállalatként tekintettek magukra. Az idő előrehaladtával azonban az infrastruktúra tulajdonosaira két irányból is nyomás nehezedett. Egyrészt az országok azt várják tőlük, hogy ellenőrizzék és fékezzék felhasználóikat. Másrészt a felhasználók maguk – és a felhasználók megszólalásai által érintett egyéb személyek – azt várják el a vállalatoktól, hogy kényszerítsék ki a megfelelő viselkedés ­normáit. A közösségimédia-vállalatok, különösen a keresőmotorok üzemeltetői, megértették, hogy felhasználóik egyre nagyobb mértékű gondoskodást és szabályozást igényelnek. Rájöttek, hogy termékük egyik nagyon fontos vonatkozása, hogy a felhasználók számára befogadó környezetet teremtsenek, ez pedig azt is jelentette, hogy a szolgáltatást igénybe vevők közösségét terelgetni kell.

Következésképpen számos digitálisinfrastruktúra-szolgáltató fokozatosan ráébredt, hogy valójában médiavállalat, és hogy sok esetben irányítja a felhasználók közösségét, ha szeretné, ha nem. Szabályokat kellett alkotniuk arra vonatkozóan, hogy mire lehet felhasználni a csatornáikat, mit lehet az oldalaikon posztolni és mit kell eltávolítani, és hogyan kezelik a fo­gyasztói panaszokat. A digitális infrastruktúra minden egyes elemére különböző szabályzatok és irányí­tási struktúrák vonatkoznak, ami részben a cégek üzleti tevékenysége természetéből adódó különbségeknek, eltérő történetüknek és vállalati kultúrájuknak a következménye. A közösségi­média-, és különösen a keresőmotor-vállalatok a magánigazgatás egyre kifinomultabb rendszereit fejlesztették ki és vezették be, amelyeket a belső bürokrácia, a társadalmi normák és a kódok vagy a technológia juttat érvényre.

Miért nevezzük ezeket az ellenőrzési rendszereket magánszabályozásnak? Először is, ezek a szereplők magáncégek, nem pedig államok. Másodszor, ezek a szereplők létrehozzák a szabá­lyokat, végrehajtják őket, és kikényszerítik a betartásukat a szolgáltatásaikat és platformjaikat igénybe vevő személyektől is. Bizonyos esetekben, mint például a közösségimédia-platformokéban, az infrastruktúra tulajdonosai a felhasználóikból digitális közösséget hoznak létre és tar­tanak fenn – a közösségbe tartozók magatartását szabályozzák, és a nem megfelelő viselkedést szankcionálják. Ilyen szankció például az a döntés, hogy valakit kizárnak a közösségből, ha arra magatartásával rászolgál.

Napjainkban ha valaki videókat tölt fel vagy néz meg a YouTube-on, a YouTube közössé­gének tagja, ha Facebook-fiókja van, és posztokat tesz közzé vagy mások posztjait olvassa, az a Facebook-közösség tagja. E közösségeket az infrastruktúra tulajdonosának szabályai irányítják. E vállalatok az ilyen digitális közösségek kormányzói, és ha valakinek van ilyen fiókja, és a szolgáltatást igénybe veszi, az a kormányzottak közösségéhez tartozik.

Hamarosan folytatjuk!

Forrás: Jack M Balkin, fordította: Ipso Jure Fordítóiroda

Címkék:

dr. Varsányi Károly ügyvéd, a digitalcash.hu oldal szerkesztője, más oldalak vendégírója, blokklánc jogász. Ha kérdésed van a digitális fizetőeszközök vagy a digitális eszközosztályok (tokenek, etc.) kapcsán, akkor írj neki.
Ajánlott bejegyzések
SZÓLJ HOZZÁ

Leave A Comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Digitalcash.hu