Digitalcash.hu
  • Telefonszámunk:
    +36 70 538-8940
  • Címünk
    Budapest, Hungary
  • Munka időnk:
    Hétfő - Péntek 9.00 - 17.00

New to site?


Login

Lost password? (X)

Already have an account?


Signup

(X)
Farooq
KezdőlapDigitális fizetőeszközökA kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. V. rész.
28
okt

A kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. V. rész.

Tovább folytatva a korábban megkezdetteket…

A játék isteneitől a közösségi médiáig.

A magánszabályozás gondolata az egyik legrégebbi a kiberjog területén, ez inspirálta a legkorábbi viták egyikét is, amely arról szólt, hogy mitől más és mitől vonzó az internet.

A digitális kor kezdetén szövegalapú kalandjátékok, úgynevezett többfelhasználós tartományok (MUD) voltak. Ezeket adminisztrátorok igazgatták, akiket néha rendszerüzemeltetőnek (avagy sysopnak) neveztek, máskor viccesen varázslóként (wizard) vagy játékistenként (game god) emlegették őket. Ezek az adminisztrátorok tartották üzemben a játékaikat. A résztvevők időnként visszaéltek a rendszerrel: arra használták a szoftvert, hogy kicsit lazítsanak a szabályokon, váratlan – néha meglehetősen bosszantó – dolgokat tettek, mindenféle problémát és pusztítást okoztak. A rendszeroperátorok hamar ráébredtek, hogy e visszaélésekre és az ebből fakadó panaszokra lépniük kell valamit. Meg kellett változtatniuk a kódot, vagy ki kellett zárniuk az embereket a játékból, hogy visszatartsák őket a helytelen viselkedéstől és attól, hogy más játékosokkal trollkodjanak. Így a varázslóknak vagy játékisteneknek kellett eldönteniük, hogy mi a megengedhető tett, és mi a visszaélés. Valójában a játékuk világának digitális kormányzói voltak, ők állapították meg a játék által létrehozott metaforikus térben való működés szabályait – a közösséget kóddal vezették.

A kiberjog hajnalán David Johnson és David Post úgy képzelték, hogy az internet növeli a digitális terek számát, amelyek mindegyike különböző szabályokat állapít majd meg arra vonatkozóan, hogy az adott térben hogyan kell viselkedni, az emberek pedig kiválaszthatják, mely szabályrendszer alatt kívánnak létezni.

Johnson és Post víziója az internet szabadságát és a területileg illetékes kormányok ellenőrzése elől menekvés lehetőségét hangsúlyozta. Az emberek szabadon választhatják majd meg digitális kormányzóikat, és a választási lehetőségük növeli a szabadságukat. Johnson és Post kritikusai viszont azt hangsúlyozták, hogy a kibertér mint elkülönült hely metaforája félrevezető. Az emberek ugyanis az interneten továbbra is a nemzeti joghatóságok alá tartoznának, és az államoknak számos különböző technika állhat rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenőrizni tudják a digitális vállalatokat, még azokat is, amelyek külön kibertérként határozzák meg magukat.

E korai vitában mindkét félnek részben igaza volt. A digitális kultúra valóban lehetőséget biztosított a Johnson és Post által elképzeltekhez hasonló online közösségek létrejöttére, de nem maradéktalanul. A nagyszabású, több játékos részvételével játszható internetes játékok csak egy példát adnak erre. A mi szempontunkból fontosabb, hogy a közösségimédia-válla­latok szintén digitális közösségeket hoztak létre – normákat alkottak, amelyeket a jog és a kódok együttes alkalmazásával kényszerítenek ki. De Johnson és Post kritikusainak is igazuk volt: ezeket a vállalatokat az államok folyamatosan fenyegetik, szabályozzák és maguk közé ékelik. Ez a lényege a véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának.

A véleménynyilvánítás szabályozásának kétrétű modelljétől
a plurális modellig.

A digitális kor kezdetén a játékterekkel és a kibertér irányításával kapcsolatban lezajlott viták segítenek megérteni a Facebook, a YouTube, a Twitter és a hasonló közösségimédia-oldalak által gyakorolt privát szabályozás problematikáját. Azok a vállalatok, amelyek ezeket a platformokat működtetik, a játékistenekkel egyenértékűek. Megszerveznek egy közösséget, erre a közösségre rákényszerítenek egy értékrendet, és ezeket az értékeket a normák, a kötelmi jog és a kód segítségével érvényesítik. A magánszabályozás mellett azonban beszélnünk kell a véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolájáról is. A digitális kormányzók mellett ott vannak a helyi kormányzatok is, amelyek folyamatosan nyomást gyakorolnak a digitális kormányzókra annak érdekében, hogy bizonyos módon ellenőrizzék a polgáraikat.

Az eredmény a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabályozásának új rendszere. A véleménynyilvánítás szabályozásának területe meghatározza a szólásszabadság terét is. A 20. századi modellben, amelyben az Első Alkotmánykiegészítés modern doktrínája is megszületett, az egyik oldalon az állam állt, a másikon a megszólalók és a kiadók. Az állam irányította a megszólalókat és a kiadókat is, megalkotva a szólásszabadságról (és a kormányzati cenzúráról) szóló törvényt. A 20. századi modell kétrétű: az állam van az egyik oldalon, a megszólalók és a kiadók pedig a másikon.

Az internet korának kezdetén az emberek úgy képzelték, hogy a közhatalmat gyakorló kormányok el fogják veszíteni a szólás ellenőrzésével kapcsolatos hatalmuk nagy részét. Ahogyan John Gilmore megfogalmazta: „A net a cenzúrát károsnak értelmezi, ezért megkerüli.” Nem pontosan így alakult a dolog, részben azért, mert az államok kialakították a véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának technikáit. Ahelyett, hogy egyszerűen a megszólalókat próbálnák ellenőrizni, az államok a digitális infrastruktúrát vették célkeresztbe.

Ebből alakult ki a véleménynyilvánítás szabadságának új modellje, amely inkább plurális, mint kétrétű. A könnyebb érthetőség kedvéért képzeljük el úgy, mint az emberek és a szervezetek legalább három különböző csoportja között folyó küzdelmet. A háromszög egyik oldalán az állam áll, és az olyan nemzetek fölötti szervezetek, mint az Európai Unió. Bár az államok nem szakítottak a véleménynyilvánítás szabályozásának régi iskolájával, napjainkban erősen az új iskola elemeire támaszkodnak a digitális infrastruktúra tulajdonosainak kényszerítésében, meggyőzésében és partnerségbe vonásában. A háromszög második szárán a digitális infrastruktúrát, különösen a keresőmotorokat és a közösségimédia-platformokat üzemeltető vállalatok találhatók. Manapság ezt az infrastruktúrát sokan, mondhatni az emberek többsége használja az egymás közti kommunikációra. Ezek a vállalatok – a Facebook, a YouTube, a Twitter, a Google, versenytársaik és utódaik – a digitális véleménynyilvánítás új kormányzói. Kidolgozzák és betartatják a felhasználókkal és a közösség tagjaival a szolgáltatási feltételeiket, felhasználói licenc­megállapodásaikat és belső vállalati szabályzataik rendelkezéseit. Számos országban működnek, ám magántulajdonban állnak – vannak köztük olyanok, amelyek gazdagabbak, mint néhány olyan ország, amelyben tevékenykednek.

A háromszög harmadik szárán találhatjuk a megszólalókat, akik a digitális infrastruktúrát kommunikáció céljából használják. Idetartoznak azok, akik jól viselkednek, és azok is, akik nem: szülők és gyerekek, fogyasztók és aktivisták, trollok és normacsőszök, akik a saját nevüket használják, és akik szeretnék megőrizni névtelenségüket, a botok mögé bújók és a több identitással is rendelkezők. A háromszög két másik szára a megfigyelés és ellenőrzés különböző formáinak veti alá őket. A megszólalóknak azonban számos technika áll rendelkezésükre, hogy visszavágjanak, tiltakozzanak, trükközzenek, trollkodjanak, és visszaéljenek a szabályozási rendszerrel. Sőt, arra is felhasználhatják a digitális nyilvánosságot, hogy társadalmi nyomással kényszerítsék e digitális platformokat szabályzataik módosítására.

A 21. század elején a véleménynyilvánítás szabadságának alapvető problémája az, hogy az online megszólalás lehetőségét a három felsorolt csoport közötti hatalmi harc határozza meg a gyakorlatban. A megszólalás tényleges lehetőségét a következők formálják: 1. az államhoz való viszonyunk; 2. a megszólalásra felhasznált digitális infrastruktúra tulajdonosaihoz való viszonyunk; 3. az államok és a digitális infrastruktúra tulajdonosai közötti együttműködő, kooptáló vagy kényszerítést alkalmazó kapcsolat.

Első megközelítésre ezt a rendszert triádrendszernek is nevethetnénk a háromszög oldalai alapján. Ami azt illeti, a véleménynyilvánítás szabályozásának új rendszere ennél sokkal összetettebb, mert valójában a szereplőknek nem csak három csoportjuk van. Először is, a nemzet­közi szervezetek és érdekcsoportok, például az International Corporation for Assigned Names and Numbers (ICANN), valamint a nemzetközi szabványügyi szervezetek is alkotnak szabályokat, és szabályozási rendszereket vezetnek be.

Másodszor, a felhasználókat egynél több infrastruktúra-szolgáltató is felügyelheti. Még ha az egyik digitális infrastruktúra-szolgáltató hozzáférést biztosít is, lehet, hogy egy másik blokkolhat vagy akadályozhat. Képzeljünk el egy népszerűtlen megszólalót, aki weboldalt működtet vagy közösségi médiát használ. A digitális infrastruktúrának számos lehetséges ellenőrzési pontja van, amelyeket különféle magáncégek üzemeltetnek: a keresőmotor üzemeltetője eltüntethet egy oldalhoz tartozó linket, vagy hátrasorolhatja a találati listán; az ISP képes blokkolni vagy szűrni az oldalakat; a tárhelyszolgáltató megtagadhatja a szolgáltatást; a közösségi média megszűrheti, blokkolhatja vagy visszavonhatja a posztolási jogosultságot; a domainnévszerver-iktató megtagadhatja egy weblap tartománynevének hosztolását; a fizetési rendszereket működtető vállalatok visszautasíthatják a weboldal vagy az üzemeltetői számlájára való befizetéseket.

Harmadszor, a hagyományos médiaszervezetek, mint az újságok, a műsorszolgáltatók, a kábelhálózatok és a filmstúdiók megállapodhatnak a digitális infrastruktúra szolgáltatóival a tartalom szabályozásában; közvetlenül vagy – az államoknál lobbizva – közvetetten nyomás alá helyezhetik őket a digitális tartalom szabályozása érdekében. A 21. század elején a szellemi tulajdonjogok kezelése feletti háború gyakran egymásnak uszította a tömegtájékoztatási szervezeteket és a digitális infrastruktúra tulajdonosait. Mostanában a hagyományos médiaszervezetek, mint a közvélemény orgánumai, nyomást gyakorolhatnak a digitális infrastruktúra tulajdonosaira a gyűlöletbeszéd és más tartalom szabályozásáért.

Negyedszer, a civil társadalom szervezetei, valamint a felhasználók is nyomást gyakorolhatnak a digitális infrastruktúra szolgáltatóira. Tiltakozhatnak az általuk bosszantónak, bi­gottnak, rasszistának vagy gyalázkodónak ítélt megszólalások ellen. Követelhetik, hogy a ­kö­zösségimédia-platformok blokkoljanak vagy távolítsanak el bizonyos tartalmakat, és tiltsák le a trollokat vagy a kifogásolhatóan viselkedő felhasználókat. Ugyanígy, a tartalomellenőrzésen lazítani és a felhasználói jogokat szélesíteni kívánó felhasználók és civil szervezetek az ellenkező irányba próbálják terelni a diskurzust.

Ötödször, a hekkereknek és más, rossz útra tért elemeknek az internetes infrastruktúrát – és konkrét weboldalakat, megszólalókat – célzó támadásai további nyomást gyakorolnak a digitális infrastruktúrát üzemeltető vállalatokra. A hekkerek elosztott szolgáltatásmegtagadással járó vagy más támadás útján akarják elérni a megszólalók cenzúrázását vagy a megszólalástól való elrettentését. Bizonyos infrastruktúra-vállalatok, mint a Cloudflare, elsősorban azért jöttek létre, hogy a weboldalakat és megszólalókat megvédjék a hekkertámadásoktól.

Hatodszor, az infrastruktúrára mért támadásoktól függetlenül, egyes csoportok különböző technikákat vetnek be, hogy az internet közönségét fegyelmezzék, zaklassák, felbolydítsák, eltántorítsák, és elhallgattassanak más megszólalókat, összezavarják, félrevezessék és megzavarják az internet közönségét. Ezek a technikák informálisan, nem pedig közvetlen állami tiltások vagy utasítások útján tántorítanak el a megszólalástól, illetve ellenőrzik a megnyilvánulá­sokat. A megszólalók például esetenként az online zaklatás és fenyegetés szintjére is eljutnak, gyakran emberként viselkedő, emberi lények és botok kombinációiból álló trollhadsereg koordinált bevetésével. Ezeket a trollhadseregeket csak lazán hozhatjuk összefüggésbe országokkal és politikai mozgalmakkal, illetve azok csak áttételesen ösztönzik őket. A megszólalók továbbá eláraszthatják az internetet propagandával vagy egyéb, a megbízható információforrások hiteltelenítésére hivatott tartalommal, vagy megzavarják, összezavarják azokat az embereket, akik a közösségi médiából tájékozódnak. Az információval elárasztás (flooding) és a propaganda kettős célt szolgál: az első az, hogy az emberek számára megnehezítse vagy ellehetetlenítse az igaz és a hamis megkülönböztetését, a második pedig, hogy elterelje és monopolizálja az emberek korlátozott koncentrálóképességét azért, hogy kevésbé figyeljenek oda, vagy teljesen közömbösek legyenek más megszólalók iránt. Az államok és a társadalmi mozgalmak ezt a propagandát is támogathatják vagy bátoríthatják a háttérből.

Mivel a véleménynyilvánítás szabályozásának kialakuló rendszerében sok lehetséges szereplő van, akik a véleménynyilvánítást különböző módokon szabályozhatják, ezt a rendszert plurálisnak nevezhetjük. Fel lehetne vetni, hogy egy plurális, vagy legalábbis háromkomponensű rendszer már a 20. században is létezett, mert a tömegtájékoztatási eszközöket megjelentető társaságok ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a digitális infrastruktúra szolgáltatói, elvégre a 20. századi tömegtájékoztatási eszközök (az újságok, a kiadók, a könyvesboltok, a filmstúdiók, a televíziós és rádiós műsorszolgáltatók) mások véleménynyilvánításának kapuőreiként mű­ködtek.

Azonban a 21. században a digitális infrastruktúra vállalatainak szerepe más, mint a tömegtájékoztatási cégekéi volt a 20. században. Azok a tömegtájékoztatási vállalatok nem azon emberek túlnyomó többségének szócsöveként funkcionáltak, akik egyben saját termékeik közönségét alkották: azok a vállalatok 1. saját tartalmat állítottak elő; 2. néhány alkotó által készített tartalmakat tettek közzé; 3. más szervezetek által a széles nyilvánosság számára gyártott tartalmakat közvetítettek. A 20. századi modellben az emberek nagy többsége a tömegtá­jékoztatási eszközök termékeinek csupán közönsége volt, nagyon kevesen használták aktívan a nyilvános médiát megszólalóként vagy műsorszolgáltatóként. Ezzel szemben a digitális közlés 21. századi kormányzói azzal keresnek pénzt, hogy elősegítik és bátorítják az átlagembereket a tartalomkészítésben, és az eredményként létrejövő megszólalók közösségét irányítják.

Az új médiavállalatok, mint például a Facebook, a Google, a YouTube és a Twitter, nem saját maguk készítik az általuk közvetített tartalom legnagyobb részét. Üzleti modelljük azt kívánja meg tőlük, hogy az egész világon a lehető legnagyobb számú embert vegyék rá arra, hogy posztoljanak, szóljanak és tartalmakat közvetítsenek egymásnak. A felhasználók által készített, folyamatosan hozzáférhető tartalom pedig felkelti a közönség figyelmét. Ez lehetővé teszi a digitálismédia-vállalatok számára, hogy először is reklámot értékesítsenek, majd adatokat gyűjtsenek a felhasználókról, és ezt az információt arra használják, hogy még több reklámmal bombázzák őket.

A 20. századi modellnek nagy közönségre volt szüksége, a 21. századinak pedig nagy közönség és nagyszámú olyan megszólaló is kell, aki aktívan részt vesz a tartalomkészítésben. Ha az emberek felhagynának a Facebookon posztolással, a vállalat elsorvadna, és szép lassan elhalna. A Facebook ideális világában a Föld minden egyes lakója folyamatosan beszélne, és folyamatosan ellenőrizné a közösségi oldalon a hírfolyamát. Egy 20. századi filmstúdiótól vagy tele­vízióállomástól eltérően a Facebooknak nem elég, ha nagy közönsége van – arra van szüksége, hogy az emberek folyamatosan beszélgessenek egymással, és új tartalmakat rakjanak ki. Ez az oka annak, hogy a Facebook- és a Google-típusú cégek irányító pozícióban találják magukat, akár tetszik nekik, akár nem.

A 20. századi médiavállalatok, amelyek nagy közönséghez szóltak, egyszerre voltak az általuk készített tartalom szerkesztői és kiadói. De a digitális platformok, amelyek azzal keresnek pénzt, hogy az embereket ráveszik, hogy egymással beszélgessenek, elkerülhetetlenül az általuk létrehozott közösségek irányítóivá is válnak. Ez az a különbség, amely a jelenkori szólásszabadság struktúrájának triádszerű, vagy helyesebben: plurális struktúráját létrehozza.

Hamarosan folytatjuk!

Forrás: Jack M Balkin, fordította: Ipso Jure Fordítóiroda

Címkék:

dr. Varsányi Károly ügyvéd, a digitalcash.hu oldal szerkesztője, más oldalak vendégírója, blokklánc jogász. Ha kérdésed van a digitális fizetőeszközök vagy a digitális eszközosztályok (tokenek, etc.) kapcsán, akkor írj neki.
Ajánlott bejegyzések
SZÓLJ HOZZÁ

Leave A Comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Digitalcash.hu