Digitalcash.hu
  • Telefonszámunk:
  • Címünk
    Budapest, Hungary
  • Munkaidőnk:
    Hétfő - Péntek 9.00 - 17.00

New to site?


Login

Lost password? (X)

Already have an account?


Signup

(X)
Farooq
Kezdőlapprogramozható gazdaságA kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. VII. rész.
01
dec

A kód, a szólásszabadság és a praktikus mindentudás. VII. rész.

A szólás szabályozása, az elfeledtetéshez való jog
és a hamis hírek problémája.

Az elfeledtetéshez való jog.

Az elfeledtetéshez való jogot, amely az európai adatvédelmi szabályozás egyik ismertetőjegye, 2014-ben a keresőmotorokra is kiterjesztette az Európai Unió Bírósága (EUB) a Google Spain-ügyben.

Az ügy egy spanyol ügyvédnek, Mario Costeja Gonzáleznek a spanyol adatvédelmi hivatalhoz 2010-ben benyújtott panaszán alapul. Costeja González azt nehezményezte, hogy akik az ő nevére rákeresnek az interneten, két rövid, 1998 januárjából és februárjából származó újságcikket találnak a La Vanguardia című újság weboldalán.

Ezek a történetek hivatalos közlemények voltak, amelyek „társadalombiztosítási adósságok behajtása miatt indított foglalási eljárásokkal” összefüggésben „említették Costeja González nevét”. Costeja González úgy érvelt, hogy az a tény, hogy ezek a történetek nyilvánosan hozzáférhetők, sérti az európai adat­védelmi irányelv alapján őt megillető jogokat, és azt kérte az újságtól, hogy töröljék a nevét, továbbá a Google-tól, hogy az újsághírekhez vezető linkeket távolítsa el.

Az EUB ítéletének címzettjei azonban nem az újságok, hanem a keresőmotorok voltak, amelyek a digitális infrastruktúra részét képezik. A bíróság szerint minden érintett, így Costeja González is panaszt tehet, amennyiben az információ „nem helytálló, lényegtelen vagy már nem lényeges, vagy túlzó az adatkezelés céljához viszonyítva és az eltelt időtartam hosszát tekintve”.

Ilyen esetekben egy keresőmotor üzemeltetője köteles a szóban forgó weboldalakhoz vezető linkeket eltávolítani. Újságokat arra kötelezni, hogy távolítsanak el bizonyos történeteket, a sajtószabadságba való súlyos beavatkozásnak tűnne. Ehelyett az EUB már a kezdetek kezdetén a keresőmotorokat célozta meg azon az alapon, hogy az irányelv rendelkezései alapján a keresőmotort üzemeltető társaságok adatkezelők, amelyek személyes adatokat kezelnek.

Az államok a véleménynyilvánítás szabályozásának új iskolája szellemében általában az infrastruktúrát célozzák meg, mert a tényleges megszólalót nehéz megtalálni és szankcionálni. ­Ebben az esetben azonban nem ez a helyzet. A panasz tárgyát képező cikkek európai újságok archívumaiban voltak fellelhetők; az újságok nem névtelenek, az európai bíróságok joghatóságain belül végzik üzleti tevékenységüket, és könnyen lokalizálhatók. Az elfeledtetéshez való jog azért a keresőmotorokat célozza, mert a cél nem a teljes cenzúra alkalmazása, hanem a tényleges elfeledés megvalósítása.

A digitális kort megelőző időkben a kínos információt tartalmazó régi újságcikkek érdektelen híreknek számítottak. Az emberek az újságok régi példányait eldobták, könyvtárba vagy máshová kellett értük elmenni, ahol az archívumot tárolták. A digitális korban az egyes szervezetek publikálnak, de nem törölnek. A régi cikkek szabadon kereshetők az újságok archívumaiban, amelyek online maradnak. Ez a tény megváltoztatja az újság mint a nyilvánosság egyik intézményének természetét. Az újság már nem pusztán az aznapi eseményekről szóló híradás, amelyet holnap félre lehet tenni, el lehet raktározni (már ha egyáltalán elraktározzák) viszonylag kisszámú könyvtárban és egyéb archívumban, amelyek a nyilvánosság számára nem gyorsan és könnyen hozzáférhetők. Ellenkezőleg, az újság egyre fontosabb és értékesebb internetes archívummá válik, az emlékezés olyan intézményévé, amely a keresőmotorok segítségével széles körben és könnyen hozzáférhető. Az újságok a valós időben megtapasztalt történelem fontos lenyomataivá válnak, amelyek az emberek számára kutatás és olvasás céljára elérhetők lesznek napokkal, hónapokkal, évekkel később is.

A múltban, amikor kínos anyag látott napvilágot az újságokban, a cikkek szereplői gya­korlatilag homályba vesztek, amikor az olvasók kidobták az újságokat (így az újságban meg­jelent régebbi történetekhez csak azok fértek hozzá, akik ellátogattak a könyv- és levéltárakba). A keresőmotoroknak köszönhetően ez a tulajdonképpeni homály (practical obscurity) a múlté. A keresőmotorok találatai között kínos cikkek is megjelenhetnek, minden időbeli korlát nélkül. A keresőmotorok üzemeltetőinek megcélzásával az elfeledtetéshez való jog megpróbálja visszaállítani a digitális korszak előtti tulajdonképpeni homályt (és így a magánélet védelmét). Az elfeledtetéshez való jog három kérdést vet fel.

Járulékos cenzúra

Először is, az elfeledtetéshez való jog a járulékos cenzúra klasszikus példája. Az állam ahelyett, hogy a megszólaló után nyúlna, az infrastruktúra szolgáltatóját célozza meg, és azzal fenyegeti a keresőmotort üzemeltető társaságot, hogy felelősségre vonja, amennyiben nem távolítja el az újságokban megjelent kínos cikkekhez vezető linkeket.

A kormány az infrastruktúra tulajdonosára helyez nyomást, hogy eltompítsa (de teljesen ne némítsa el) az eredeti megszólaló hangját. A megszólaló nem némul el teljesen, mert ha valaki ismeri a sérelmes cikk URL-jét, továbbra is hozzáfér a megszólaláshoz, de természetesen a találati listáról való levétel lényege az, hogy a keresőmotor linkje nélkül a legtöbb ember nem fogja megtalálni az adott cikket.

Az internetet mint globális közkincset érő fenyegetések.

Másodsorban, az elfeledtetéshez való jog a globális internetet fenyegeti, mert felveti azt az aggályt, hogy a bíróságok a linkek globális eltávolítását fogják előírni helyénvaló jogorvoslatként. Napjainkban ha például a Google Franciaországban megsérti az elfeledtetéshez való jogot, eltávolítja a sértő cikket a Google.fr-ről, a francia felhasználókat megcélzó francia nyelvű keresőmotorról, valamint az európai Google-oldalakról (pl. a Google.de-ről, a Google.es-ről stb.).Földrajzi szűrést használ arra, hogy azonosítsa azokat az embereket, akik IP-címük alapján valószínűleg Franciaországból (vagy egy másik EU-tagállamból) indítanak keresést. 2016-ban a Google egy további jogorvoslatot jelentett be: a földrajzi szűrést használja arra, hogy megakadályozza a Franciaországban (vagy egy másik EU-tagállamban) tartózkodó embereket abban, hogy a keresőmotorok találati listájához bármely Google-hoz kapcsolódó oldalról hozzáférjen, ideértve a Google.com-ot is, az általános angol nyelvű Google keresőmotort, amely az Egyesült Államokat is kiszolgálja. A Google.com-on kereső, Európai Unión kívül tartózkodó személyeket ez azonban nem érinti.

A bíróságok azonban dönthetnek úgy, hogy még a földrajzi szűrés sem elég. Ennek az az oka, hogy a francia állampolgárok Franciaország határain kívül tartózkodva hozzáférnek a Google.com-hoz, vagy használhatnak olyan virtuális magánhálózatot vagy proxit, amely azt a hatást kelti, hogy Franciaországon kívül tartózkodnak. Annak megakadályozásához, hogy ezek az emberek hozzáférjenek a sértő weboldalakhoz, a Google-nak az egész világon el kell ­távolítania az ilyen oldalak linkjeit.

Ez a fajta jogorvoslat aláásná az internet globális közkincs (global public good) jellegét. Ezután semmi nem akadályozna meg egyes országokat abban, hogy – a szólásszabadságra vonatkozó saját szabályaikat követve – az általuk szabályozni vagy cenzúrázni kívánt véleményekkel kapcsolatban globális szűrést, blokkolást vagy linkeltávolítást követeljenek. Saját szűk látókörű érdekeitől vezérelve minden egyes ország korlátozni fogja a felhasználók hozzáférését világ­szerte. Ennek eredménye pedig versenyfutás lesz az első helyért (vagy az utolsóért, nézőpont kér­dése). Napjainkban az internetet többnyire a legkevésbé cenzúrázó rendszer, azaz az Egyesült Államok értékei vezérlik. Ha az országok globális szűrést, blokkolást és linkeltávolítást ­alkalmazhatnak, az internetet végső soron a leginkább cenzúrázó rendszer fogja vezérelni. Ez pedig a szabad internetet mint globális közkincset fogja aláásni.

A magánszabályozás kooptálása.

Harmadsorban, az elfeledtetéshez való jog azt példázza, hogy az államok (és ebben az esetben az Európai Unió) miként próbálták meg felhasználni a magánkézben lévő infrastruktúra tulajdonosait és a magánszabályozásra való képességeiket. Annak példája ez, hogy a szólás szabályozásának új iskolája miként próbálja meg kihasználni és bevonni a magánszabályozás érvénye­sülését.

Nem elegendő megalkotni az elfeledtetéshez való jogot, a gyakorlatban is ki kell kénysze­ríteni. Az Európai Unió tagállamaiban nem célravezető külön-külön kialakítani a linkek megszüntetésére irányuló egyéni kérések meghallgatásának rendszerét, mert túlságosan sokan áll­nának elő ilyen kéréssel. Az Európai Uniónak olyan adminisztrációra volt szüksége, amely megfelelő technikai kapacitásainak köszönhetően el tudja látni ezt a funkciót. Az európai bíróságok az elfeledtetéshez való jog gyakorlati megvalósítására nem mást, mint a Google-t választották ki. Az európai hatóságok azt kérték a Google-tól, hogy hozzon létre egy olyan belső rendszert, amely fogadja és megvizsgálja a linkeltávolítással kapcsolatos kérelmeket, amelyek elutasítás esetén megfellebbezhetők a nemzeti adatvédelmi felügyeleti hatóságnál vagy a bíróságnál.

Másképp fogalmazva, az Európai Unió delegálta a Google-hoz azt a feladatot, hogy önmagán belül hozzon létre egy olyan bürokratikus mechanizmust, amely első fokon eljáró szervként lehetővé teszi az elfeledtetéshez való jog gyakorlati alkalmazását. A feltételezés szerint a Google a legtöbb kérést ezen a szinten rendezni tudja, így erőforrásokat takarít meg a kormányzatok számára.

Ezek a fejlemények mutatják a szólásszabadság-szabályozás új iskolájának és a köz- és a magánszféra kooptálásának logikus kimenetelét. Az elfeledtetéshez való jog megalkotásakor az ­Európai Unió valójában egy magánszervezetet hatalmazott fel arra, hogy legyen az intéző szerve. Az állam (vagy ebben az esetben az EU) a Google magánszabályozásának egyre növekvő rendszerét kooptálja annak érdekében, hogy az állam céljai megvalósításának szolgálatába állítsa.

Ez a lehetőség azonban már eleve benne rejlett a járulékos cenzúra rendszerében. Egy magán-infrastruktúraszolgáltató felszólítása arra, hogy blokkolja az illegális vagy káros tartalmat, gyakorlatilag egyenértékű volt az arra való utasítással, hogy fejlessze ki azokat a technikai képességeket – algoritmusos döntéshozatallal, bürokrácia útján vagy a kettő valamilyen kombinációján keresztül –, amelyekkel képes az állam döntéseit végrehajtani. A szólásszabadság szabályozásának új iskolája az online megszólalás új kormányzóinak utasítása vagy legalábbis bevonása irányába mutat.

A Google, a Facebook és a hasonló magáncégek ambivalens módon viszonyulnak ezekhez a fejleményekhez. Egyrészt felfoghatják úgy is, hogy jobb, ha ők, és nem a kormány bürokratái hozzák létre és alkalmazzák az új rendszert. Ez nagyobb beleszólást biztosít számukra a jogok gyakorlati alkalmazásába. Sőt, hosszú távon nem korlátozást jelent e cégek számára, hanem erősíti a hatalmukat: nélkülözhetetlenné válnak az államok számára és a szólásszabadság szabályozásának rendszerében.

Másrészt minél könnyebb az államoknak kooptálni a véleménynyilvánítás magánplatformjait, hogy helyettük elvégezzék a munkát, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy további követelésekkel állnak majd elő. A véleménynyilvánítás-szabályozás új is­kolájának evolúciójában rejlő ígéret és veszély egy olyan világot vetít előre, amelyben a nagy, globális, magántulajdonban lévő platformok az államok kormányzó szervévé válnak. Minél nagyobb mértékben végeznek szabályozói munkát ezek a vállalkozások, annál nélkülözhetetlenebbé és erőteljesebbé válnak azon államok számára, amelyek szabályozni igyekeznek őket.

A hamis hírek problémája.

Most pedig tekintsük át a hamis hírek problémáját. Az álhírek bejárják a közösségi médiát. ­Tételezzük fel, hogy a hamis hírek a demokratikus rendszerek szempontjából valódi problémát jelentenek. Hogyan lehet ezt szabályozni? Az államok számára a cél elérésének legkevésbé hatékony módja a hamis híreket gyártó személyek és szervezetek megcélzása, bárhogyan is definiál­juk a hamis hírek fogalmát: ezen emberek legnagyobb része ismeretlen, vagy az országon kívül tartózkodik, és sokan közülük bothadseregeket vetnek be. Ehelyett a kormány nyomást gyakorolhat a digitális infrastruktúra bizonyos részeire – a legvalószínűbb, hogy a közösségimédia-vállalkozásokra – a probléma megoldása érdekében. Más szóval, az álhírek problémájának kormányzati megoldása valószínűleg a véleménynyilvánítás-szabályozás új iskolájának megfelelő rendelkezés lesz, amely arra bátorítja a közösségimédia-vállalatokat, hogy hozzák létre a magánszabályozás új formáit. A közösségimédia-cégeket utasíthatják arra, hogy azonosítsák és kövessék figyelemmel a hamis hírekkel kapcsolatos történeteket és azok terjesztőit, blokkolják a hamis hírekhez, hírportálokhoz vezető linkeket, vagy mellékeljenek hozzájuk egyértelműsítő és ellensúlyozó anyagot. Az ilyesfajta blokkolás, szűrés és ellenőrzés természetesen felveti az általam korábban említett járulékos cenzúra és előzetes digitális korlátozás minden problémáját.

Nyilvánvalóan a kormányzatok a közvetlen utasítások helyett rábeszélést és társadalmi nyomásgyakorlást alkalmazhatnak. Ráadásul, ahogy a gyűlöletbeszéd vagy a sértő megnyilvánulások esetében, a magánszabályozás iránti igény nemcsak a kormányok részéről merül fel: jelentkezhet a felhasználók részéről is. A nyomásgyakorlásnak ez a második formája azért különösen fontos, mert ez a közösségi irányítás egyik jellemzője. A közösségimédia-vállalatoknak még csak nem is kell venniük a lapot – pr-ügyként vagy az online közösségeik szabályozásának rutinelemeként hozhatnak döntéseket és tehetnek különböző lépéseket a hamis hírek ellensúlyozására. E megoldások közé tartozhat például a hírfolyamok szerkesztése, a hirdetésértékesítések átláthatóbbá tétele, a gyanús linkek megjelölése vagy kiegészítése javasolt alternatívákkal. A Facebook már kihirdette a fentiek szellemében készült vállalati szabályzatát.

A kormányok, magánszemélyek és felhasználók irányából érkező, a hamis hírek problémájára adott reakció iránti igény példázza a véleménynyilvánítás magánkormányzásának 21. szá­zadi fejlődését. A véleménynyilvánítás-szabályozás vélt problémájának megoldásaként a köz- és a magánszektor számos szereplője arra készteti az infrastruktúra tulajdonosait, jelen esetben a közösségimédia-vállalatokat, hogy kifejlesszék saját programjaikat, algoritmusaikat és igazgatási rendszerüket, és segítsenek a felhasználóknak eldönteni, hogy milyen híreket olvassanak és tekintsenek megbízhatónak. Más szóval, a véleménynyilvánítás szabályozásának új, plurális rendszere arra ösztönzi a platformok tulajdonosait, hogy a magánkormányzás még kiterjedtebb és kidolgozottabb rendszerét hozzák létre.

Hamarosan folytatjuk!

Forrás: Jack M Balkin, fordította: Ipso Jure Fordítóiroda

Címkék:

dr. Varsányi Károly ügyvéd, a digitalcash.hu oldal szerkesztője, más oldalak vendégírója, blokklánc jogász. Ha kérdésed van a digitális fizetőeszközök vagy a digitális eszközosztályok (tokenek, etc.) kapcsán, akkor írj neki.
Ajánlott bejegyzések
SZÓLJ HOZZÁ
1 Komment

Leave A Comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Digitalcash.hu