Egész pontosan hatályon kívül helyezték, mert valószínűleg meghaladottá vált a mostani jogi álláspont szerint, azaz a továbbiakban nem tekintik irányadónak ezen iránymutatást az Egyesült Államokban, melyet magasabb bírói fórumok már 2016 óta nem igazán tekintettek irányadónak a gyakorlatban sem, de alacsonyabb bírósági szinteken azért rendszeresen hivatkoztak rá és irányadónak tartották.

Mi is írtunk korábban róla, méghozzá azon tekintetben, hogy a Chevron doktrína elenyészésével kikerülhetnek a különféle jog(kérdés)értelmezési kérdései a kriptónak a SEC hatásköréből és úgy látszik, hogy ez nem egy egyedi döntés, hanem általános vélekedés volt a jogalkalmazók körében, ugyanis nemrégiben az amerikai Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte azt a 40 éves döntést, amely megkönnyítette a szövetségi kormány számára a környezet, a közegészségügy, a munkahelyi biztonság és a fogyasztóvédelem, stb szabályozását, akként, hogy a szabályozó hatóságok kezébe tette le a jogértelmezési kérdések eldöntését.

Most a bíróság hat konzervatív bírája hatályon kívül helyezte a Chevron néven ismert 1984-es határozatot, amely régóta a konzervatívok célpontja volt egyébként és akiket éppúgy motivált a szabályozó állam gyengítése, mint a szociális kérdések, köztük pl. az abortusz kérdésköre. A liberális bírók ellenvéleményt képviseltek, de le lettek szavazva.

A Chevron doktrína lényege ugye az volt, hogy amikor a Kongresszus nem nyilvánul meg, vagy nem egyértelműen, vagyis kétértelműen dönt egy adott jogszabály végrehajtására vonatkozó konkrét szabály kapcsán, akkor jöjjenek a különböző szabályozó hatóságok és nyilvánuljanak meg a kérdésben. „A bírák nem szakértők bizonyos területeken, és nem részei egyik politikai kormányzatnak sem” – írta 1984-ben John Paul Stevens bíró, megmagyarázva, miért kellene korlátozott szerepet játszaniuk a bíráknak a döntésekben.

Mostantól viszont a bíróságoknak nem kell többé a kormányzat alá tartozó hatóságok jogszabály-értelmezéséhez tartaniuk magukat. Ahogy írtuk korábban: „Ezzel szemben mi van most? A jogi precedens kialakulóban van. A Kongresszusnál, vagy még inkább a Bíróságoknál pattog a labda.

Ez az ügy az – a konzervatívok uralta bíróság általi – eddigi legvilágosabb és legmerészebb tagadása volt annak, amit a szabályozás kritikusai az ún. közigazgatási államnak neveztek. Ennek megfelelően nem is egyértelmű döntés született, voltak, akik ellenezték a döntést, de mindhiába.

A 2 tábor abban a kérdésben nem értett egyet, hogy kell vagy nem kell a bíráknak a saját ítélőképességükre hagyatkozniuk szakkérdésekben? Az egyik tábor szerint nem lehet egyoldalúan ráhagyni ezen kérdések eldöntését a szabályozó hatóságokra, a másik szerint viszont nagyon is így kellene eljárni.

Hogy jobban értsük a dilemmát, le kell írjam, hogy ezt a vitát itthon (Mo.) a jogkérdés- ténykérdés-szakkérdés kérdéskörökben tudjuk értelmezni, azaz, mi minősül jogkérdésnek, mi minősül ténykérdésnek és mi minősül szakkérdésnek?

A klasszikus meghatározás szerint jogkérdés (quaestio juris), valamely tényleges viszonynak jogi megítélése, ellentétben a ténykérdéssel (quaestio facti), mely a megítélés tárgyát képező ténynek, tényállásnak megállapítására vonatkozik. A szakkérdés pedig valamely viszonynak szakmai megítélése, de nem feltétlen azonos a szakmai ténykérdéssel, mely a megítélés tárgyát képező szakmai ténynek, tényállásnak megállapítására vonatkozik. 

Nem állítom, hogy amennyiben van szakértői vélemény Magyarországon, úgy a bírósági döntések csak és kizárólag azokon alapulnak, de azt igen, hogy igencsak megalapozzák a bírák, mint jogi szakértők döntését, ezáltal elfogadható azon nézet (lásd pl: Bányai István), hogy a szakértők már nem ténytanúnak, hanem ténybírónak minősülnek, akik együttműködnek a jogi szakértővel (bíró) és ezen együttműködésből születik meg aztán a bírói ítélet.

(Az megint egy külön kérdés, hogy a más eljárásban született szakértői véleményt mennyire szívesen teszik vagy nem teszik a bizonyítási eljárás anyagává az egyes bíróságok itthon, illetve hogyan hivatkoznak mondjuk jogkérdésre a szakkérdés helyett egyes bíróságok egy esetleges perújítás kapcsán és próbálják áttolni az egyik területről a másikra az eldöntendő kérdést (ti: szakkérdésből jogkérdéssé), annak érdekében, hogy ne kelljen adott esetben a perújítási kaput megnyitni. Erre én csak azt tudom mondani, hogy, ami szakkérdés, az maradjon is szakkérdés, a perújítás arra lett „kitalálva”, hogy amennyiben eredményezheti a kedvezőbb határozatot, úgy éljenek vele a jogorvoslatot kereső felek, függetlenül attól, hogy mikor született meg pl. a szakértői vélemény.)

Ezzel a döntésével az LB-nek a bíróságok és nem a szabályozó hatóságok lesznek a végső szabályalkotók az USA-ban a szakkérdésekben is, kezdve a gyógyszerek engedélyezésétől, a közlekedési szabályokon át az élelmiszer-biztonságig – mindezt az adott kor által megkövetelt szükséges tudományos és technikai ismeret és szaktudás nélkül.

Azon túl, amit minden gyakorló jogász érez (ti: wtf?) ezen döntés nemcsak azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Bíróság korlátozta a végrehajtó hatalomnak a szabályozás(ok) kialakítására és betartatására vonatkozó hatáskörét, hanem azt is, hogy a tagállami bíróságok egymáshoz képest másként láthatják és másként is ítélhetik meg – szó szerint – a különböző szakkérdéseket tagállamonként, ami aztán némileg kaotikus viszonyokat hozhat, ti: ami az egyik államban elfogadott és megengedett, az a másikban nem megengedett vagy éppenséggel tilalmazott.

Ha mindent IS meg lehet támadni majd bírósági úton, amit eddig a szabályozó hatóság kitaposott vagy amiről döntött korábban, az érdekes jogi és gazdasági helyzetet (hogy mást ne mondjak: elhúzódást) fog majd teremteni, amellett, hogy komoly veszélye(ke)t jelent abban a vonatkozásban, hogy a gazdasági lobby csoportok közvetlen utat keresnek majd a bírák, azaz az igazságszolgáltatás, mint hatalmi ág felé.