Mivel ma Szombat van, holnap pedig Vasárnap (ki van kiért, ugye?), ezért illő és üdvösséges, hogy tegyünk egy rövid vallásfilozófiai, – vagy ha jobban tetszik, legyen csak filozófiai – kitekintést a már korábban említett kriptoeszköz váltás kriminalizálása kapcsán. Hátha eljut ez értő fülekbe és elgondolkodnak rajta jó értelemben véve.

Ott tartottunk ugye, hogy az Állam büntetni szeretné azt, ha – bizonyos összegszerűség felett – nem az általa meghatározott személyeken vagy szervezeteken keresztül történne a kriptoeszközök fiat pénzre vagy másik kriptoeszközre történő váltása, amely váltás csakis és kizárólag az ilyen szervezetek által „validált” kriptoeszközök kapcsán történhet meg, más kriptoeszközök kapcsán nem.

A korábban vázolt gyakorlati nehézségek (rengeteg kriptoeszköz van, ki fogja ezeket nyomozni, stb), most nézzük meg, hogy mi ezzel a hozzáállással a (vallás)filozófiai probléma?

Nagyon röviden, nagyon velősen az, hogy a Magyar Állam nem teremti, nem kreálja ezeket a kriptoeszközöket. Még stabilcoin szinten sem. Mert ehhez ő kevés.

Feltéve, hogy lesz valamilyen CBDC jellegű digitális euro idén októberben, az is EURO lesz, semmiképpen nem forint, tehát ott is fenn fog állni a forint-digitális euro, digitális euro egyéb kriptoeszköz közötti, – külföldön történő – átváltás lehetősége.

A Magyar Állam – bár 2018-ban fel lett erre kérve az MNB – legjobb tudomásunk szerint nem hozott létre „saját hálózatot”, (mert azt a jelzálog lakásbiztosításos/hitelfedezeti adatbázisos dolgot, amit a rossz nyelvek szerint a 4IG-ra írtak ki – ne soroljuk ide, ha kérhetem).

Na, de hogy jön mindehhez a (vallás)filozófia? Úgy, hogy analógiaként hozható az Államtól független kriptoeszközök és az állami pénz viszonylatára.

A Bibliában szerepel egy az evangéliumokból Jézustól való ige, amely így van leírva: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

Emögött az a csapda-kérdés állt, amit megkapott Jézus, hogy „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem szabad?” „Fizessünk, vagy ne fizessünk?”

Jézus elvileg bármit válaszol, bajba kerül. Ha azt mondta volna, hogy fizessünk, akkor Ő nem lehet a Messiás, mert az írástudók és farizeusok, úgy tartották, hogy amikor eljön a Messiás, akkor meg fogja tagadni az adófizetést attól az elnyomó római rendszertől, és lerázva a népről az igát, nagyhatalommá teszi majd Izraelt.

Ha pedig azt mondja, hogy ne fizessünk, akkor sima ügy, lehet menni bevádolni a római elöljáróknál, hogy Jézus politikai lázadást szít. Annak a vége meg halál lehet számára.

Mit válaszolt erre Jézus? Előbb kért egy római dénárt, és megkérdezte, hogy „kinek a képe és felirata ez?”, azt válaszolták, hogy „a császáré”. És ekkor adta Jézus azt a feleletet, amit már ismerünk, de itt van egy fontos kitétel: amikor jelen sorok szerzője még foglalkozott vallástudományokkal, akkor néki úgy tanították, hogy az eredeti válasz szerint ez hangzott el:

„Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”

A dénárt a császár verette. Az adó, amiről szó van az Evangéliumban az egy „fejadó”. Ezt a fejadót azok a népek fizették, akiket Róma katonai erejével leigázott. Akik ezt a dénárt használták és fizették a fejadót, azok elismerték Róma önkényuralmát, hozzájárultak a császárság működtetéséhez.

Jézus tehát azt mondta áttételesen, hogy ne is használjátok a római rendszer pénzét (használjatok más megoldásokat)!

Na, és itt jön be a kriptoeszköz analógia, hogy ezen más megoldásokat véletlenül sem a Magyar Állam hozta létre, ezért az Államnak, csak és kizárólag arra lehet felhatalmazása, hogy amikor ezen eszközök kikerülnek az ún. fekete dobozból, azaz törvényes fizetőeszközre váltódnak, akkor elkérje azt, ami a császáré.

Minden más anyagi haszonnal kecsegtető elképzeléséről,- tisztelettel kéri a kriptós társadalom – tegyen le, egészen addig, amíg ezek a folyamatok az ún. feketedobozban történnek meg, nem kell velük foglalkozni.