Ezt a cikket már napok óta le akartam fordítani, de a munkám (éppen munkajogi ügyben adok be Ügyfeleknek keresetlevelet) nem tette lehetővé múlt héten. Szerencsére írtam már a DAO-ról részletesebben 2017-ben, az ott leírtak ma is érvényesnek tartom.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) fontosnak tartom, hogy magyar nyelven is elérhetőek legyenek Vitalik Buterin gondolatai, hiszen valahol az okos szerződéseken alapuló döntéshozói rendszerek határait is feszegeti -, ráadásul az általam is nagyra becsült Chaum is lelkesedik ezért a témáért -, ezért nekiveselkedtem a fordításnak. Elnézést, ha a matematikai megközelítés nem mindig jól jön át esetleg.

(TL, DR: “Természetesen közel sem lehet eltüntetni a hierarchiát, és az információs és döntési hatalmi egyenlőtlenséget a maga teljességében stb., de mi van akkor, ha az ennek akár csak 30%-át is elérjük? Minden esetben szükség van szubjektív ítéletalkotásra, ami nem valósítható meg automatikusan egy láncon belüli kóddal.” Kritika: Buterin szenátor szerepben tetszeleg?)

“A közelmúltban sok vita zajlott arról az elképzelésről, hogy az erősen decentralizált DAO-k nem működnek, és a DAO-irányításnak jobban kellene hasonlítania a hagyományos vállalatokra, hogy versenyképesek maradjanak. Az érvelés mindig hasonló: az erősen decentralizált irányítás nem hatékony, és a hagyományos vállalatirányítási struktúrák igazgatótanácsokkal, vezérigazgatókkal és hasonlókkal több száz év alatt fejlődtek ki, hogy optimalizálják a célt, hogy jó döntéseket hozzanak és értéket adjanak a részvényesek számára a változó világban.

A DAO idealistái naivak amikor azt feltételezik, hogy a decentralizáció egalitárius eszméi felülmúlhatják ezt, amikor a hagyományos vállalati szektorban erre irányuló kísérletek a legjobb esetben is marginális sikert arattak. Ez a bejegyzés azzal érvel, hogy ez az álláspont gyakran téves, ezért más és részletesebb perspektívát kínál arra vonatkozóan, hogy hol fontos a különböző típusú decentralizáció?

Különösen három olyan helyzetre fogok összpontosítani, ahol a decentralizáció fontos:

Decentralizáció a jobb döntések meghozatala érdekében konkáv környezetben, azaz konkáv preferenciák által (szerk: az eredeti megközelítése Buterinnek itt, de szvsz használható a makroökonómai megközelítés is. A mikroökonómia területén a preferenciák a fogyasztáselméletben bukkannak fel. A fogyasztónak el kell döntenie, hogy mely javakat részesíti előnyben másokkal szemben, ha választania kell közülük), ahol a pluralizmus, sőt a kompromisszum naiv formái átlagosan valószínűleg felülmúlják a centralizációból származó koherenciát és fókuszt.

Decentralizáció a cenzúrával szembeni ellenállás érdekében: olyan alkalmazások, amelyeknek akkor is működniük kell, miközben ellenállnak az erős külső szereplők támadásainak.

A decentralizáció mint hiteles méltányosság: az olyan alkalmazások, ahol a DAO-k nemzetállami jellegű funkciókat látnak el, mint például az alapvető infrastruktúra biztosítása, így az olyan tulajdonságokat, mint a kiszámíthatóság, a robusztusság és a semlegesség akként, hogy ezeket hatékonyság értéke elé helyezik.

A centralizáció konvex, a decentralizáció konkáv. A meghozandó döntések kategorizálásának egyik módja annak megvizsgálása, hogy konvexek vagy konkávok. Az A és B közötti választás során először nem magát az A vs. B kérdését nézzük, hanem egy magasabb rendű kérdést: inkább kompromisszumot kötne A és B egymással, vagy döntsön a “véletlen” érmefeldobás? A várható hasznosság szempontjából ezt a megkülönböztetést egy gráf segítségével fejezhetjük ki:

Ha egy döntés konkáv, akkor a kompromisszumot részesítjük előnyben, ha pedig konvex, akkor az érmefeldobást. Gyakran könnyebben meg tudjuk válaszolni azt a kérdést, hogy a kompromisszum vagy egy érmefeldobás a jobb-e, mint magának annak a kérdésnek az eldöntését, hogy A vagy B megoldás lenne jobb.

Példák a konvex döntésekre:

Pandémiás példa: a 100%-os utazási tilalom segíthet távol tartani a vírust, a 0%-os utazási tilalom nem állítja meg a vírusokat, de legalább nem okoz kényelmetlenséget az embereknek, de az 50%-os vagy 90%-os utazási tilalom mindkét világ közül a legrosszabb.

Katonai stratégia: értelmes lehet támadni az A fronton, vagy a B fronton támadni, de ha kettéosztjuk a hadsereget, és mindkettőnél támadunk, az csak azt jelenti, hogy az ellenség könnyedén megbirkózik a két csapattal egyenként.

Technológiai választások a kriptoprotokollokban: az A technológia használatának lehet értelme, a B technológia használatának is lehet értelme, de a kettő közötti hibridek gyakran csak szükségtelen bonyolultsághoz vezetnek, és még azzal a kockázattal is járnak, hogy a kettő megzavarja egymást.

Példák a konkáv döntésekre:

Bírói döntések: két egymástól függetlenül választott ítélet közötti átlag megképzése valószínűleg nagyobb valószínűséggel lesz igazságos, és kevésbé valószínű az, hogy teljesen nevetséges lesz, mint a két ítélet valamelyikének véletlenszerű kiválasztása.

Közjavak finanszírozása: általában hatékonyabb X dollárt adni két ígéretes projektnek, mint 2X dollárt adni az egyiknek, a másiknak pedig semmit. Magában pénzzel támogatás sokkal nagyobb lökést ad a projektnek a küldetés elérésében, mint az, ha a projekt X dollár helyett 2X dollárral gazdálkodhat.

Adókulcsok: a “négyzetes holtteher-veszteség” (szerk: ide várok az Olvasóktól egy jobb fordítást. Annyit én is tudok, hogy a holtteher-veszteség képlete az erőforrások kiszámítására utal, amelyek pazarlásra kerülnek a nem hatékony felosztás vagy a társadalom számára a piaci hatástalanság miatti túlzott költségterhelés miatt.) mechanikája miatt az X%-os adókulcs gyakran csak negyed olyan káros, mint a 2X%-os adókulcs, ugyanakkor több mint a felével jobb bevételnövelője a büdzsének.

Ennélfogva a mérsékelt adók jobbak, mint az alacsony/nulla adó és a magas adók közötti érmefeldobásos választás. Ha a döntések konvexek, a döntéshozatali folyamat decentralizálása könnyen zűrzavarhoz és rossz minőségű kompromisszumokhoz vezethet. Másrészt, amikor a döntések konkáv jellegűek, a tömeg bölcsességére hagyatkozva jobb válaszokat adhatunk. Ezekben az esetekben a DAO-szerű struktúráknak, – amelyek nagy mennyiségű, változatos inputot tartalmaznak a döntéshozatalban- sok értelme lehet.

Azok az emberek, akik általában konkáv helynek tekintik a világot, nagyobb valószínűséggel látják a decentralizáció szükségességét a legkülönbözőbb összefüggésekben.

A VitaDAO és az Ukraine DAO legyen maga a DAO?

Az újabb DAO-k közül sok különbözik a korábbi DAO-któl, például a MakerDAO-tól abban, hogy míg a korábbi DAO-k az infrastruktúra biztosítása köré szerveződnek, az újabb DAO-k egy adott téma köré szerveződnek. A VitaDAO – a korai szakaszban – a hosszú élettartam kutatását finanszírozza, az UkraineDAO pedig a háború ukrán áldozatainak megsegítésével és az ukrán védelmi erőfeszítések támogatásával kapcsolatosan szervez és finanszíroz (szerk: lásd még Ukrán Blokklánc Szövetség a rigai bejegyzésünkben)

Van értelme ezeknek DAO-knak egyébként? Ez egy árnyalt kérdés, és egy lehetséges választ kaphatunk, ha megértjük magának az UkraineDAO-nak a belső működését. A tipikus DAO-k hajlamosak “decentralizálni” azáltal, hogy nagy mennyiségű tőkét gyűjtenek össze egyetlen poolba, és token tulajdonosok/birtokosok szavazást használnak az egyes allokációk finanszírozására. Ezzel szemben az UkraineDAO úgy működik, hogy a funkcióit több podra (alegység, külső körre) bontja, ahol mindegyik pod a lehető legkülönbözőbben működik. A kormányzás legfelső rétege létrehozhat új blokkokat (elvileg a kormányzás is finanszírozhat podokat, bár eddig csak külső, Ukrajnával kapcsolatos szervezetekhez jutottak), de miután elkészült és erőforrásokkal látják el a podokat, az nagyrészt már a saját forrásaiból működik tovább. Belsőleg az egyes csoportoknak vannak vezetői, és centralizáltabb módon működnek, bár továbbra is igyekeznek tiszteletben tartani a személyes autonómia ethoszát.

Az egyik kérdés, amelyet feltehet az ember magának: akkor a „DAO” csak a többrétegű hierarchia hagyományos koncepciójának átnevezését jelenti? Azt mondanám, hogy ez a megvalósítástól függ: természetesen lehet ezt a sablont átvenni autoriter jellegűen, ugyanúgy, ahogy a sztereotip nagyvállalatok teszik, de az is lehetséges, hogy a sablont egészen más módon használjuk. Két dolog segíthet abban, hogy egy ilyen módon felépített szervezet valóban értelmesen decentralizált legyen:

1. Valóban magas szintű autonómia a pod-ok számára, ahol a pod-ok elfogadják ugyan az erőforrásokat a magtól, és időnként ellenőrzik az összehangolást és a kompetenciát, ha továbbra is hozzá akarnak jutni ezekhez az erőforrásokhoz, de egyébként teljesen önállóan cselekszenek, és nem “vesznek fel parancsokat” a magtól.

2. Erősen decentralizált és sokszínű alapirányítás. Ehhez nincs szükség “kormányzási tokenre”, de szélesebb és sokrétűbb részvételt igényel a magban. Általában a széles körű és sokrétű részvétel a hatékonyság jelentős elősegítője. De ha az (1) teljesül, a pod-ok nagymértékben önállóak, és a magnak kevesebb döntést kell hoznia, a felső szintű kormányzás kevésbé hatékony hatása kisebb lesz.

Nos, hogyan illeszkedik mindez a “konvex vs konkáv” keretrendszerbe?

Itt a válasz nagyjából a következő: a (decentralizáltabb) felső szint konkáv, (az egyes podokon belül centralizáltabb) alsó szint konvex. X dollárt adni általában jobb, mint egy érme feldobása 0 dollár és 2X dollár adásának eldöntése érdekében, és nem jár nagy veszteséggel, ha kompromisszumok vagy „inkonzisztens” filozófiák vezérlik a különböző döntéseket. De minden egyes csoporton belül sokkal fontosabb, hogy világos, véleményt formáló perspektívával rendelkezzünk, amely a döntéseket vezérli, és hogy képesek legyünk ragaszkodni számos olyan választáshoz, amelyek szinergiában állnak egymással.

Decentralizáció és cenzúrának ellenállás.

A kriptográfiai decentralizáció leggyakrabban (nyilvánosan) hivatkozott oka a cenzúrának ellenállása: egy DAO-nak vagy protokollnak képesnek kell lennie arra, hogy stabilan működjön és megvédje magát a külső támadásoktól, beleértve a nagyvállalati vagy akár állami szereplőket is. Erről már nyilvánosan is hosszasan beszéltek, ezért kevesebb részletezést érdemelne, de van még néhány fontos dolog. A két legsikeresebb, cenzúrának ellenálló szolgáltatás, amelyet ma sokan használnak, a The Pirate Bay és a Sci-Hub.

A Pirate Bay egy hibrid rendszer: a BitTorrent keresőmotorja, amely egy erősen decentralizált hálózat, de maga a kereső központosított. Van egy kis törzscsapata, amely elkötelezett a működés fenntartása mellett, és a “Whac-a-mole” stratégiát alklamazza: amikor a kalapács leesik, eltűnik az útból, és a csapat újra valahol máshol jelenik meg. A Pirate Bay és a Sci-Hub egyaránt gyakran változtatta a domain neveket, a különböző joghatóságok közötti “arbitrázsra” támaszkodott, és mindenféle egyéb technikát alkalmazott. Ez a stratégia centralizált, de lehetővé tette számukra, hogy mind védekezésben, mind termékfejlesztési agilitásban sikeresek legyenek.

(Szerk: A “Whac-a-mole” kifejezés egy Arcade játék után alakult ki szabadon, a köznyelvben olyan helyzet ábrázolására használják, amelyet ismétlődő és hiábavaló feladatok sorozata jellemez, ahol az egyik sikeres elvégzése csak azt eredményezi, hogy egy másik felbukkan. A játékban meg különböző lyukakból bukkantak elő a alakok, amiket kalapaccsal kellett eltalálni, de aztán jött a következő.)

A DAO-k nem úgy viselkednek, mint a Pirate Bay és a Sci-Hub; a DAO-k úgy működnek, mint a BitTorrent. És megvan az oka annak, hogy a BitTorrent-et decentralizálni kell: ez ugyanis nem csak a cenzúra ellenállását, hanem hosszú távú befektetést és megbízhatóságot is igényel. Ha a BitTorrentet évente egyszer leállítanák, és minden vevőjének és felhasználójának új szolgáltatóra kellene váltania, a hálózat minősége gyorsan leromlana. A cenzúra-ellenállást igénylő DAO-k is ebbe a kategóriába tartoznak: olyan szolgáltatást kell nyújtaniuk, amely nem csak az állandó cenzúrától, hanem a puszta instabilitás és zavarok alól is mentes. A MakerDAO (és a RAI-t kezelő Reflexer DAO) kiváló példa erre.

A decentralizáció mint hiteles méltányosság.

Néha a DAO-k elsődleges gondja nem az, hogy ellenálljanak a nemzetállamoknak, hanem inkább a nemzetállamok egyes funkcióinak átvállalása. Ez gyakran olyan feladatokat foglal magában, amelyeket „alapinfrastruktúra fenntartásaként” lehet leírni. Mivel a kormányok kevésbé képesek felügyelni a DAO-kat, a DAO-kat úgy kell felépíteni, hogy nagyobb képességgel rendelkezzenek önmaguk felügyeletére. Ehhez pedig decentralizációra van szükség. Természetesen közel sem lehet eltüntetni a hierarchiát, és az információs és döntési hatalmi egyenlőtlenségét a maga teljességében stb., de mi van akkor, ha az ennek akár csak 30%-át is elérjük?

Vegyünk három motiváló példát:

az algoritmikus stabil érmék, a Kleros-bíróság és az Optimism visszamenőleges finanszírozási mechanizmusa.

Az algoritmikus stablecoin DAO egy olyan rendszer, amely láncon belüli pénzügyi szerződéseket használ egy kriptoeszköz létrehozására, amelynek ára valamilyen stabil indexet követ, gyakran, de nem feltétlenül az amerikai dollárt.

A Kleros egy “decentralizált bíróság”: egy DAO, amelynek feladata, hogy döntéseket hozzon választottbírósági kérdésekben, például “elfogadható-e ez a Github hozzájárulás egy láncon belüli jutalomra?”

Az Optimism visszamenőleges finanszírozási mechanizmusa az Optimism DAO egyik összetevője, amely visszamenőleg jutalmazza azokat a projekteket, amelyek értéket nyújtottak az Ethereum és az Optimism ökoszisztémák számára.

Mindhárom esetben szükség van szubjektív ítéletalkotásra, ami nem valósítható meg automatikusan egy láncon belüli kóddal. Az első esetben egyszerűen az a cél, hogy ésszerűen pontos méréseket kapjunk valamilyen árindexről. Ha a stablecoin az amerikai dollárt követi, akkor csak az ETH/USD árra van szüksége. Ha hiperinfláció vagy más ok merül fel az USA-dollár elhagyására, akkor a stablecoin DAO-nak megbízhatóan láncon belüli CPI-számítást kell végeznie.

A Kleros lényege, hogy elkerülhetetlenül szubjektív ítéleteket hozzon bármilyen önkényes kérdésben, amelyet elé terjesztenek, beleértve azt is, hogy a benyújtott kérdéseket el kell-e utasítani “etikátlanságuk miatt”.

Az Optimism visszamenőleges finanszírozása az egyik legnyitottabb szubjektív kérdéssel foglalkozik: mely projektek végeztek olyan munkát, amely a leghasznosabb az Ethereum és az Optimism ökoszisztémák számára?

Mindhárom esetben megkerülhetetlen a “kormányzás”, és ez egyben jelenti az elég robusztus kormányzást is. Ha a kormányzás kívülről vagy belülről támadható, minden esetben nagyon nagy problémákhoz vezethet. A kormányzásnak nemcsak robusztusnak kell lennie, hanem hitelesen meg kell győznie a nagy és bizalmatlan közvéleményt arról, hogy robusztus.

Az algoritmikus stabil érme Achilles-sarka: az orákulum.

Az algoritmikus stabil érmék az orákulumoktól függenek. Ahhoz, hogy egy láncon belüli intelligens szerződés tudja, hogy a DAI értékét 0,005 ETH-ra vagy 0,0005 ETH-ra kell-e megcéloznia, szüksége van valamilyen mechanizmusra, hogy megtanulja az ETH/USD (külső láncra vonatkozó) információt, azaz az árat.

Valójában ez az “orákulum” az elsődleges hely, ahol egy algoritmikus stabil érmét meg lehet támadni. Ez egy biztonsági rejtvényhez vezet: egy algoritmikus stabilcoin nem tud biztonságosan több fedezetet tartani, és ezért nem bocsáthat ki több egységet, mint a spekulatív tokenjének (pl. MKR, FLX…) piaci sapkája, mert ha igen, akkor jövedelmező felvásárolni a spekulatív token kínálat felét, felhasználni ezeket a tokeneket az orákulum irányítására, és pénzeket ellopni a felhasználóktól rossz orákulumértékek táplálásával és likvidálásával.

Íme egy lehetséges alternatív kialakítás a stabil érmék orákulumához: adjunk hozzá egy indirekt réteget.

Az ethresear.ch bejegyzést idézve: Olyan szerződést hozzunk létre, ahol 13 “szolgáltató” van; a kérdésre adott válasz a szolgáltatók által visszaadott válasz mediánja.

Minden héten van egy szavazás, ahol az orákulum token tulajdonosok lecserélhetik valamelyik szolgáltatót. A biztonsági modell egyszerű: ha megbízunk a szavazási mechanizmusban, akkor megbízhatunk az oracle kimenetében, hacsak nem sérül meg egyszerre 7 szolgáltató. Ha megbízunk az Oracle szolgáltatók jelenlegi készletében, akkor legalább a következő hat hétben megbízhatunk a kimenetben, még akkor is, ha teljesen nem bízunk meg a szavazási mechanizmusban. Ennélfogva, ha a szavazási mechanizmus megsérül, az orákulumtól függő alkalmazások résztvevőinek lesz ideje szabályos kilépésre. Vegyük észre ennek a javaslatnak a nem vállalati jellegét. Ez magában foglalja a kormányzás gyors cselekvési képességének megvonását, és az orákulum felelősségének szándékos szétosztását nagyszámú résztvevő között. Ez két okból is értékes.

Először is, ez megnehezíti a kívülállók számára, hogy megtámadják az orákulumot, és az új érmetulajdonosok gyorsan átvegyék az irányítást az orákulum felett. Másodszor, ez megnehezíti maguknak az orákulum résztvevőinek a rendszer elleni támadást. Csökkenti továbbá az orákulumból kinyerhető értékét, amikor egyetlen szolgáltató szándékosan késleltetheti a közzétételt, hogy személyesen profitáljon az esetleges felszámolásból (többszolgáltatós rendszerben, ha az egyik szolgáltató nem tesz eleget azonnali közzétételi kötelezettségének, a többiek hamarosan megteszik).

Méltányosság a Klerosban.

A „decentralizált bírósági” rendszer, a Kleros egy igazán értékes és fontos infrastruktúra az Ethereum ökoszisztémája számára: a Proof of Humanity használja, különféle „okos szerződéses hibabiztosítási” termékek használják, és sok más projekt is csatlakozik hozzá, mint valamiféle „ végső esetben hozott ítélet”-hez.

A közelmúltban lakossági aggályok merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a platform döntéshozatala tisztességes-e vagy sem? Egyes résztvevők ügyeket indítottak, és megpróbáltak olyan kifizetést követelni a decentralizált intelligens szerződéses biztosítási platformoktól, amelyek szerintük megérdemlik. Ezek közül az esetek közül talán a leghíresebb Mizu jelentése a 1170. számú esetről. Az ügy kisebb nyelvértelmezési vitából egy szélesebb körű botrányba robbant, mert azt a vádat emelték ki, hogy Kleros bennfentesei összehangolt erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a döntést a kívánt irányba tereljék. A vita egyik résztvevője ezt írja: “A bíróság ösztönzőkön alapuló döntéshozatali folyamatát minden jel szerint egyetlen fejlesztő rontja meg, akinek nagyon nagy (25%-os) részesedése van a bíróságokon”. (szerkesztő: szavazati tokenek formájában) Természetesen ez csak az egyik oldala a kérdésnek egy szélesebb vita során, és a Kleros-közösségen múlik, hogy kitaláljuk, kinek van igaza vagy rossz, és hogy hogyan reagáljon. De kiemelve ennek az egyedi esetnek a fő kérdését, fontos, hogy a Kleroshoz hasonló dolog teljes értékajánlata mennyiben függ attól, hogy képes-e meggyőzni a közvéleményt arról, hogy erősen védett az effajta központosított manipulációkkal szemben? Ahhoz, hogy a Kleroshoz hasonló dolgokban megbízhassanak, szükségesnek tűnik, hogy egyetlen személy se legyen 25%-os részesedéssel egy magas szintű bíróságon. Akár egy szélesebb körben elosztott token-kínálaton keresztül, akár a nem token-vezérelt kormányzás több használatán keresztül, egy hitelesebben decentralizált irányítási forma segíthet a Klerosnak abban, hogy teljesen elkerülje az ilyen aggályokat.

Optimizmus avagy a visszamenőleges finanszírozás.

Az Optimism visszamenőleges finanszírozó alapítói körének 1. fordulója eredményeit négyzetes szavazással választották ki 24 „jelvényes” közül. A 2. fordulóban valószínűleg nagyobb számú “jelvénytulajdonost” használnak majd, és a végső cél egy olyan rendszerre való átállás, ahol a “polgárok” sokkal nagyobb tömege ellenőrzi a retrofinanszírozás elosztását, valószínűleg valamilyen többrétegű mechanizmuson keresztül, amely magában foglalja a válogatást, az albizottságokat és/vagy a delegálást.

Volt néhány belső vita arról, hogy több vagy kevesebb “állampolgár” legyen-e: a „polgár” valóban jelent-e valami közelebbit a „szenátorhoz”, egy szakértő hozzászólóhoz, aki mélyen megérti az optimizmus ökoszisztémáját, vajon ez egy olyan pozíció, amelyet szinte mindenkinek megadnak, aki jelentősen részt vett az Optimism ökoszisztémában, vagy valahol a kettő között? Személyes álláspontom ebben a kérdésben mindig is a több polgár felé hajlott, a kormányzás hatékonyságának problémáit a második szintű delegációval oldottam meg, ahelyett, hogy a kormányzási protokollba rögzített központosítást adtam volna. Álláspontom egyik fő oka a bennfentes kereskedelem és az önkereskedési problémák lehetősége. Az Optimism visszamenőleges finanszírozási mechanizmust mindig is egy potenciális spekulációs ökoszisztémával akarták párosítani: a most finanszírozásra szoruló közjavak projektjei projekt tokeneket árulhatnak, és bárki, aki projekt tokeneket vásárol, később nagy, visszamenőlegesen finanszírozott kompenzációra lesz jogosult. De ez a mechanizmus jól működik, alapvetően attól függ, hogy a visszamenőleges finanszírozási rész megfelelően működik-e, és nagyon ki van téve a visszamenőleges finanszírozási mechanizmus meghibásodásának.

Néhány példa támadásra: Ha az emberek egy csoportja eldöntötte, hogyan szavaz egy projektről, felvásárolhatja (vagy ha túlárazott, shortolhatja azt) a projekt tokenjét a döntés közzététele előtt. Ha az emberek egy csoportja tudja, hogy később dönt majd egy konkrét projektről, akkor korán felvásárolhatja a projektjelzőt, majd szándékosan megszavazhatja azt, még akkor is, ha a projekt valójában nem érdemel támogatást. A finanszírozásról döntők kenőpénzt fogadhatnak el projektekből.

Az ilyen típusú korrupciós és bennfentes kereskedelemmel kapcsolatos problémák kezelésének általában három módja van:

-Visszamenőlegesen büntetni a rosszindulatú döntéshozókat.

-Proaktív szűrés a jobb minőségű döntésekért.

-További döntéshozók hozzáadása.

A vállalati világ jellemzően az első kettőre összpontosít, az elsőnél pénzügyi megfigyelést és megfontolt szankciókat alkalmaz, a másodiknál ​​pedig személyes interjúkat és háttérellenőrzést alkalmaz. A decentralizált világ kevésbé fér hozzá ezekhez az eszközökhöz: a projekt tokenek valószínűleg névtelenül cserélhetők/adhatóak vehetőek, a DAO-k legfeljebb csak korlátozottan folyamodhatnak külső igazságszolgáltatási rendszerekhez, és a projektek távoli és online jellege, valamint a globális inkluzivitás iránti vágy megnehezíti a háttérellenőrzéseket és informális személyes “lecheckolást”. Ezért a decentralizált világnak nagyobb súlyt kell helyeznie a harmadik technikára: több döntéshozó között kell elosztani a döntéshozatali hatalmat, hogy minden egyes döntéshozónak kevesebb hatalma legyen, és így az összejátszások nagyobb valószínűséggel kerüljenek felfedésre és feltárásra.

Miből tanuljanak többet a DAO-k a vállalatirányításból vagy a politikatudományból?

Curtis Yarvin, amerikai filozófus, akinek elsődleges “nagy ötlete” az, hogy a vállalatok sokkal hatékonyabbak és optimalizáltabbak, mint a kormányok, ezért javítanunk kell a kormányokat azáltal, hogy jobban hasonlítanak a vállalatokhoz (pl. távolodva a demokráciától és közelebb kerülve a monarchiához), a közelmúltban írt egy cikket, amelyben kifejtette gondolatait arról, hogyan kell megtervezni a DAO irányítását. Nem meglepő, hogy válaszában a hagyományos vállalatok irányításától kölcsönöz ötleteket.

Az angol-amerikai korlátolt felelősségű részvénytársaság alapvető felépítése nagyjából változatlan maradt az ipari forradalom kezdete óta – ami valójában egy vállalati forradalom lehetett. Ha a részvénytársaság kialakítása nem tökéletesen, akkor az közel optimális (működés). Bár van kategorikus különbség a két szervezettípus között – nevezhetnénk elsőrendű (szuverén) és másodrendű (szerződéses) szervezeteknek –, úgy tűnik, hogy a társadalomnak ebben az évben nagyon hatékony másodrendű szervezetei vannak, de nem nagyon hatékony elsőrendű szervezetei. Valószínűleg többet tudunk a másodrendű szervezetekről. Tehát a DAO megtervezésekor a vállalatirányításból kell kiindulnunk, nem a politológiából. Yarvin hozzászólása nagyon helyesen azonosítja az “elsőrendű” (szuverén) és a “másodrendű” (szerződéses) szervezetek közötti kulcsfontosságú különbséget – valójában ez a pontos megkülönböztetés a témája a fenti, a méltányos hitelességről szóló bejegyzésemnek.

Yarvin bejegyzése azonban közvetlenül ezután elkövet egy nagy és meglepő hibát, amikor azonnal azt állítja, hogy a vállalatirányítás a jobb kiindulópont a DAO-k működéséhez, mint a politikatudomány. A tévedés azért meglepő, mert a helyzet logikája szinte közvetlenül az ellenkező következtetést sugallja. Mivel a DAO-k nem rendelkeznek felettük álló szuverénnel, és gyakran kifejezetten az uralkodók számára fenntartott szolgáltatások nyújtásával foglalkoznak (pl. valuta és választottbíróság), ez pontosan az uralkodók tervezése (politikatudomány), nem pedig a vállalatirányítás, amelyből a DAO-knak többet kell tanulniuk.

Yarvin becsületére legyen mondva, bejegyzésének második része egy „homokóra” modellt támogat, amely egy decentralizált összehangolási és elszámoltathatósági réteget, valamint egy központosított irányítási és végrehajtási réteget kombinál, de ez már annak beismerése, hogy a DAO-tervezésnek legalább annyit tanulnia kell az elsőrendű szervezetektől, mint a másodrendűektől.

Az államok nem hatékonyak, a vállalatok pedig ugyanazért az okból hatékonyak, amiért a számelmélet nagyon sok mindent bizonyít, de az absztrakt csoportelmélet sokkal kevesebb dolgot tud bizonyítani: a vállalatok kevesebbet buknak el és többet érnek el, mert több feltételezést tudnak tenni, és hatékonyabb eszközökkel dolgozhatnak. A vállalatok számíthatnak arra, hogy a helyi szuverén feláll, hogy megvédje őket, ha szükséges, valamint olyan külső jogrendszert biztosítanak, amelyre támaszkodhatnak ösztönzőszerkezetük stabilizálása érdekében. Egy szuverén esetében viszont a legnagyobb kihívás gyakran az, hogy mit tegyünk, ha az ösztönző struktúra támadás alatt áll, és/vagy fennáll annak a veszélye, hogy teljesen összeomlik, és nincs külső “leviatán” (Szerk: értsd még: az egyházi és világi állam anyaga, lásd: politika tudományok és Biblia), amely készen áll a támogatására.

Talán a legnagyobb probléma a szuverének sikeres irányítási rendszereinek kialakításában az, amit Samo Burja “utódlási problémának” nevez: hogyan biztosítható a folytonosság, amikor a rendszer az emberek egyik csoportja által irányított másik csoportba kerül, amikor az első csoport nyugdíjba vonul. Burja szerint a vállalatok gyakran egyáltalán nem oldják meg a problémát: A Szilícium-völgy lelkesedik ezért a „rombolásért” (ti: utódlás kapcsán), mert már annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az utódlási probléma megoldatlan marad az olyan különálló intézményeken belül, mint például a vállalatok. A DAO-knak előbb-utóbb meg kell oldaniuk az utódlási problémát (sőt, tekintve a “meggazdagodni és nyugdíjba menni” minta puszta gyakoriságát a kriptográfia korai alkalmazói körében, néhány DAO-nak már meg kell küzdenie az utódlási problémákkal). A monarchiák és a társasági formák gyakran nehezen oldják meg az utódlási problémát, mert az intézményi struktúra mélyen kötődik egy-egy személy szokásaihoz, és vagy nehéznek bizonyul átadni, vagy nagyon nagy a tét, hogy kinek adja át. A decentralizáltabb politikai formáknak, mint például a demokráciának van legalább egy elmélete arról, hogyan történhetnek zökkenőmentes átmenetek. Ezért azt állítom, hogy a DAO-knak ezért is többet kell tanulniuk a politikatudomány liberálisabb és demokratikusabb iskoláitól, mint a vállalatok kormányzásától.

Természetesen a DAO-knak bizonyos esetekben speciális bonyolult feladatokat kell végrehajtaniuk, és jó ötlet lehet a vállalati jellegű formák használata ezeknek a feladatoknak a végrehajtására. Ezenkívül a DAO-knak kezelniük kell a váratlan bizonytalanságokat. Egy rendszernek, amelynek stabilan és változatlan módon kellett működnie egy-egy feltételezés mentén, amikor a körülmények szélsőséges és váratlan változásával kell szembenéznie, szüksége van valamiféle bátor vezetőre, aki koordinálja a választ.

Ez utóbbi prototipikus példája az USA-dollár összeomlását kezelő stablecoins: mi történik, amikor egy stablecoin DAO, amely abból a feltételezésből fejlődött ki, hogy csak az USA-dollár nyomon követésére törekszik, hirtelen egy olyan világgal szembesül, ahol az amerikai dollár már nem életképes dolog, nem is irányadó és gyors váltásra van szükség valamilyen CPI-re?

Itt a vállalatirányítási ihletésű megközelítések tűnhetnek jobbnak, mert kész mintát kínálnak a probléma megoldására: az alapító kulcspozícióban van. De mint kiderült, a politikai rendszerek története is kínál egy ehhez a helyzethez jól illeszkedő mintát, amely azt a kérdést fedi le, hogy a válság elmúltával hogyan térjünk vissza a decentralizált módra: a Római Köztársaság diktátor megválasztásának szokásáról beszélek. A diktátort egy átmeneti időszakra választották , hogy válaszoljon a válságra. Valószínűleg csak néhány DAO-ra van szükségünk, amelyek inkább politikai konstrukcióknak tűnnek, mint valami vállalatirányítási konstrukciónak. De ezek az igazán fontosak. A stabil érmének nem kell hatékonynak lennie; mindenekelőtt stabilnak és decentralizáltnak kell lennie. Hasonló a decentralizált bíróság is. Egy olyan rendszer, amely egy adott ügyre irányítja a finanszírozást – legyen az Optimism féle visszamenőleges finanszírozás, VitaDAO, UkraineDAO vagy valami más -, sokkal bonyolultabb célra optimalizál, mint a profitmaximalizálás, ezért a részvényesi profittól eltérő összehangolási megoldásra van szükség annak biztosítására a pénzeszközöket a tervezett célra használja fel.

A legtöbb szervezet még a kriptográfiai világban is “szerződéses” másodrendű szervezet lesz, amelyek végső soron ezekre az elsőrendű óriásokra támaszkodnak támogatásért, és ezeknek a szervezeteknek sokkal egyszerűbb a vezető által vezérelt formáira hagyatkozniuk, azaz az agilitást hangsúlyozó kormányzásnak gyakran van értelme. De ez nem vonhatja el a figyelmet arról, hogy az ökoszisztéma nem maradna fenn néhány nem vállalati decentralizált forma nélkül, amelyek stabilan tartanák az egészet.

Forrás: itt.