Putyin, a petrodollár, meg a kriptopénzek.
-
Szerződr. Varsányi Károly
-
Kommentek2 hozzászólás
-
Kategória
Előljáróban csak annyit a mai posztuk előtt, hogy nem is olyan régen a Crypto Trader Hungary csoportban „súlytalan kiskutyának” nevezte Putyint, amikor „annak szavára” alig rendült meg a Bitcoinba vetett bizalom.
Ezzel a kijelentéssel, akkor és most sem értettünk egyet, mert Putyin minden, csak nem egy papírkutya típus. Ha ő valamit mond, azt okkal teszi, nem csak a szája jár.
Ugyanakkor az is biztos, hogy nem is feltétlen tehet meg mindent, amit szeretne (sőt!), de azért elég sok mindent megtehet.
Igen, aki párhuzamot vél felfedezni bizononyos realitásokkal melyben élünk, az jól gondolja.
Egyedül és pénz nélkül nem megy. Tudja ezt a digitalcash.hu csapata éppúgy, mint az a bizonyos Gábor Gáborovics pártvezető, akinek a mecénása a korábbi oligarcha Lajos, alias big daddy G.
Na, de ne politizáljunk, az nem illik hozzánk, inkább nézzünk meg egy-két dolgot Putyinról és a mai Oroszországról, ami közvetetten magyarázza a húzd meg-ereszd meg politikát is, amit Oroszország játszik a kriptopénzek kapcsán.
„A kezes démon, avagy a hatalom korlátai.
A nyugati – és részben hazai – sajtó azt sulykolja a nyájas olvasónak, hogy Putyin teljhatalmú ura Oroszországnak.
Ez nem igaz.
Vlagyimir Vlagyimirovics mindenhatóként való ábrázolásának – mondjuk ki: démonizálásának – ugyan nyomós okai vannak, viszont e bejegyzés mégsem ezzel foglalkozik, hanem azt írja körül, hogy a pénzügyek vonatkozásában mit nemtehet az orosz elnök, egyúttal szót ejt a vele tárgyaló vagy őt kritizáló „demokraták” farizeus magatartásáról.
Nem állítom, hogy Putyin találta volna fel a demokráciát, azt sem, hogy a szólásszabadság bajnoka lenne – mégis: Tegyük helyükre a dolgokat, mielőtt azok tesznek helyre bennünket.
Pénzügyi zsenik
Mert például hallott-e valaki arról, hogy Putyin a világ legnagyszerűbb pénzügyi menedzsere?
Nem?? Pedig igaz:
Az általa kinevezett, 2000-től 2011-ig hivatalban lévő orosz pénzügyminisztert, Alekszej Kudrint az 1969-ben alapított Euromoney magazin a 2010. év pénzügyminiszterévé választotta. Nem Oroszországban, hanem a világban.
Vagy tudnak-e arról, hogy a szintén általa kinevezett orosz központi bank elnökét, Elvira Nabiullinát a Forbes magazin 2014-ben a világ legbefolyásosabb nőjének jelölte (végül nem ő lett), és ugyancsak Nabiullinát az Euromoney magazin a 2015. év „központi bankárának” (Central Bank Governor of the Year) tette meg?
Erről sem hallottak?
De arról csak tudnak, hogy az 1926-ban alapított The Banker nevű brit havilap – igen, pontosan az, amelynek alapítója Brendan Bracken 1945 és 1958 között a Financial Timest is vezette, – nos, ez a magazin a 2017 januári számában Elvira Nabiullinát Európa legjobb központi bankelnöki titulusával ruházta fel (Central Banker of the Year, Europe)?
Minden bizonnyal ezzel már nem mondtam újat.
Végre egy orosz sikertörténet, ráadásul nem akárhol, hanem a pénzügyi szférában – hiába, tud ez a Putyin! Csak az nem világos, hogy miért cikkeznek mégis a rubel romlásáról, az orosz gazdaságból történő külföldi tőkekivonásról, az orosz vállalatok forráshiányos helyzetéről és általában az orosz gazdaság sanyarú sorsáról, amikor az országnak ilyen kiváló pénzügyi vezetői vannak!
Bizonyára nem tudok valamit, mivel az efféle elismerésekért sokat kell tenni, ezért a két dolog mégiscsak összefügghet egymással. Ennek megértéséhez talán a „sikertörténet” fogalmát kéne először tisztázni, mert úgy gondolom, ami az egyik félnek siker, az másoknak esetleg kudarc, a kérdés csupán, hogy ki áll a nyertes, és ki a vesztes oldalon.
Minden szabályos
Az elismerések odaítélésekor a mérleg „nyertes” serpenyőjébe került, hogy a krími válság nyomán az orosz jegybank csak „engedélyezett” módszerekkel avatkozott be a rubel szabadesésének megakadályozására, hagyva annak árfolyamát a felére zuhanni anélkül, hogy dollárra történő szabad átváltását korlátozta volna. Ennek során százmilliárd dollárt, – Oroszország akkori valutatartalékának egynegyedét – ellentmondásos kommunikációval „elégetett”, amellyel egyedülálló módon sikerült az árfolyam ingadozást felerősítenie, egyúttal a dollár rubelben kifejezett árának egekbe emeléséhez látványosan asszisztálnia. Mindez angolra fordítva úgy hangzik, hogy a tőkekivonás megállításával a központi bank eredményesen stabilizálta az orosz pénzügyi rendszert.
De mi itt a probléma? A rubel leértékelésével az országból kitalicskázott valuta mennyisége csökken, hisz ugyanannyi rubelért kevesebb dollárt vásárolnak az országot elhagyó spekulánsok, ugyanakkor az orosz vállalatok előnyösebb helyzetbe kerülnek azzal, hogy a külpiacon szerzett dollárjukért az eddiginél több rubelt kapnak, amikor azt otthon beváltják – hisz az alkalmazottak fizetését orosz pénzben mérik, és az adót is abban róják le, úgyhogy az állam is dörzsölheti a markát. Egyedül a kisember jár rosszul az infláció emelkedésével, de az kit érdekel, – és különben is régen megszokta, hogy mindig rajta csattan az ostor.
Ezt hívják export ösztönzésnek, – vagy mostani nevén országok közti valutaháborúnak – amelyet Trump is belengetett hatalomra kerülése előtt, és amely eredményesen halad a maga útján: Ahogy nézem, a dollár már 254 forintnál jár, ami több mint 10%-os csökkenést jelent néhány hét leforgása alatt, – lesz még lejjebb is -, előmozdítva a dollár rég várt két százalékos inflációját, – ami lesz még (van már!) feljebb is, – hisz a tetemes adóságot csak el kell inflálni valahogy!
Putyin tehát jó szakembereket választott a pénzügyi politika élére? Szerinte mindenképp, hisz a 2014-es rubelbukfencet követő szokásos decemberi televíziós kérdezz-felelek fórumon látványosan megdicsérte az orosz központi bank bölcs lépéseit.
De mi köze ennek ahhoz, hogy Putyin mit tehet, és mit nem?
A válaszhoz az orosz bankrendszer helyzetét kell megvizsgálnunk, amiből az is kiderül, mi kerül a mérleg vesztes serpenyőjébe, és az kit érint.
Egy kis bökkenő…
Nos, kezdjük azzal, hogy Oroszországban a vállalatok a beruházásaikhoz szükséges hiteleket hosszú ideje döntőrészt (csaknem kizárólag) dollárban veszik fel, mivel a központi bank egyik legfontosabb feladata a rubelhitelek kamatainak kirívóan magas szinten tartása (nem ismerős ez a korábbi hazai gyakorlatból?). Természetesen az alkotmányban mindez másként van leírva, azonban mégis így történik.
A rubel elértéktelenedése azzal jár, hogy a vállalatoknak sokkal többet kell áldozniuk törlesztő részleteik fizetésére, hisz többségük bevétele rubelben keletkezik, amit dollárrá kell tenniük kölcsöneik visszafizetéséhez. Ez jelentős inflációt, a rubelkamatok további emelését és csődöket gerjeszt, hisz a megemelt törlesztő részletet a cégeknek be kell építeniük termékeik árba, emiatt – szűkülő kereslet mellett – a vásárlók inkább az importot veszik.
És ebben van a második csavar: Az orosz jegybank kizárólag annyi rubelt bocsáthat ki, amennyi bevétele dollárban keletkezik, egy kopejkával sem többet. Ezt hívják „currency board”-nak, avagy a rubel zöldre (zöldhasúra) festésének, aminek következményeként nem lehet a keresletet fokozni és a gazdaságot pörgetni pénzkibocsátás révén, mint ahogy azt az USA-ban és több más államban teszik évtizedek óta. Így a valutabevételek szűkülése megfojtja a gazdaságot, ami az olaj árának csökkenésével Oroszországban fokozottan érvényesül.
Ehhez járul, hogy az orosz valutatartalékok többsége – sok más országhoz hasonlóan – amerikai bankok számláin van elhelyezve, amihez szabadon nem lehet hozzáférni még a nemzeti valuta árfolyamának szinten tartása érdekében sem. Annak idején az USA egyik legnagyobb hitelezője, a japán kormány próbálta „visszaszipkázni” valutatartalékának és kihelyezett hiteleinek egy részét az USA-ból a fukushimai atomerőmű baleset kármérséklésének érdekében, amely azt kerek perec megtagadta, de így járt több más ország is, – Németországról már nem is beszélve, amely évek óta küzd az USA-ban tárolt aranyának hazaszállításáért inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Nem kívánom ízekre szedni az orosz pénzügyi rendszert, következtetésként csupán annyit, hogy az orosz pénzügyérek nyugati elismerése nagyrészt annak köszönhető, hogy alig nyúltak az amerikai bankokban elhelyezett tartalékaikhoz, viszont a náluk lévő dollárt szépen apasztották, a rubel rángatásával sikerült jó néhány spekulánst és befektetőt gazdagabbá tenni, odahaza továbbra is biztosították a dolláralapú hitelezés dominanciáját, viszont ezzel együtt sem engedték a rubelt és vele az orosz pénzügyi rendszert bedőlni. Paradox módon ez utóbbi nem annyira Oroszországnak, mint inkább az USA-nak és az Európai Uniónak volt fontos.
Miért is?
A cselekvés korlátai
Nem kis részben, mert a szabad átválthatóságból adódóan az orosz nagybefektetők (oligarchák) folyamatosan zsákszámra viszik ki saját hazájukból a rubelben keletkezett, és dollárra vagy euróra váltott nyereségüket a különböző offshore paradicsomokba és máshová, amivel az amerikai és európai gazdaság helyzetét stabilizálják, viszont az orosz államot és gazdaságot gyengítik. A dolláralapú hitelezés az USA nemzeti valutájának keresettségét növeli, amely hozzájárul a nyakló nélküli amerikai (és európai) pénznyomtatás fenntartásához csakúgy, mint az amerikai bankokban tárolt valutatartalék és az amerikai számlákon keresztül futtatott egyéb pénzek a dollár „sterilizálásához”, azaz forgalomból történő kivonásához.
Az orosz társadalom egy százaléka birtokolja a nemzeti összvagyon csaknem felét, ami túltesz még az Egyesült Államok vagyoni aránytalanságán is, ugyanakkor e vagyonnak kb. szintén a fele külföldi számlákon, értékpapírokban, cégekben és ingatlanokban van elhelyezve. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, vajon ezek az oligarchák kiknek az érdekeit képviselik odahaza.
De hogyan engedheti ezt Putyin, aki a nemzeti érzelmek, értékek és érdekek harcos védelmezőjeként van elkönyvelve?
Nem engedi, hanem elődjétől ezt örökölte, és nem tud rajta változtatni anélkül, hogy ki ne billentsék a hatalomból. Persze valószínű, hogy maga is jókora hasznot húz a dolgok ilyetén való alakulásából, azonban meggyőződésem, hogy a motivációja alapját mégsem ez adja, mert ezen a szinten már másként gondolkodnak, és nemcsak Oroszországban, hanem másutt is.
Ezzel együtt Putyin erősen támaszkodik az orosz oligarchák jelentős részére hatalma megtartása és törekvései megvalósítása érdekében, ellenükben ritkán cselekszik. Tudatában van annak, hogy az amerikai jegybankoz kötött – annak alárendelt – orosz bankrendszer és pénzügyi politika csak akkor szabadulhat a FED karmaiból, ha annak szorítása gyengül. Ily módon az orosz pénzügyi és gazdaságpolitika (ha létezik ilyen) kivonja magát az orosz elnök irányítása alól, aki sem annak irányultságára, sem a végrehajtó személyek kiválasztására nincs döntő befolyással, illetve meg van kötve a keze a kinevezésüket illetően.
Előzmények, tapasztalatok
Persze cselekedhetne másként is, azonban ezzel felrúgná azt az egyezséget, amelyet hatalomra jutásakor kötött a világ meghatározó pénzügyi köreivel, aminek rá és Oroszországra nézve súlyos következményei lennének.
Majdnem olyan súlyosak, mint amikor Sztálin 1929-ben felrúgta a Trockij, Lenin és mások által kötött egyezséget a nyugati világ azon bankáraival és demokratáival, akik őket a pénzükkel hatalomra segítették 1917-ben, megszüntetve azokat a részükre biztosított koncessziókat Oroszországban, amelyekből busásan megtérült (volna) politikai befektetésük. Válaszul a nyugati országok az ipari termékek, gépek, gyárak, technológiák szállításáért cserébe 1929-től megtagadták az orosz arany átvételét, majd a nyersanyagok és faáruk importjának felfüggesztésével a Szovjetunió talpra állásának szempontjából nélkülözhetetlen termékeikért kizárólag gabonát fogadtak el, erősítve a mezőgazdaság kollektivizálására irányuló törekvéseket, hozzájárulva milliók pusztulásához.
Az eredmény az 1932-33-as tömeges éhhalálból (holodomor) ismert… Mert ugye, az nem igazán életszerű, hogy a bolsevikok így próbáltak megszabadulni több millió olyan embertől, akik a kommunizmus építésének derékhadát alkothatták volna, és az sem igaz, hogy ez a világraszóló kegyetlenség kizárólag ukránokat sújtott volna, – bár túlnyomórészt valóban így volt, ha már voltak olyan szerencsétlenek, hogy a legjobb termőföldek náluk találhatók, – viszont kellett ott lennie más oknak is azon kívül, hogy a bolsevik nomenklatúra amúgy módszeresen gyilkolta a saját népét.
Közvetlenül a forradalom után még akár igaz lehetett volna (az volt) a válogatás nélküli tudatos népirtás, – hisz az éhség nem válogat, – amikor a világforradalom eszméjétől átitatva mindent szét akartak verni a többségében idegen országokból jött és idegen érdekeket képviselő haramiák annak érdekében, hogy Oroszországnak még hírmagja se maradjon, azonban Sztálin – aki még náluk is nagyobb gazember volt – ekkorra már többé-kevésbé megszilárdította hatalmát:
Joszif Visszarionovics ugyanis a nyugatról érkezett, illetve a nyugati „demokraták” befolyása alatt álló liberál-bolsevikokkal szemben alapvetően nemzeti szovjet hatalomban gondolkodott, és a Szovjetuniót erősíteni akarta, nem pedig gyengíteni. Lehet, hogy őrült volt (nem volt az), de ebben az őrületben volt logika, ellentétben azzal, mint amit a fősodrú média napjainkban megpróbál elhitetni a mögöttük álló erők önös érdekeinek és bújtatott törekvéseinek elkendőzése céljából.
Az internacionalista (globalista?) kommunistáknak természetesen volt néhány nagy „dobása” az elején a nyugati érdekeltségű vállalatok elvételével és a cári adósságok semmisnek nyilvánításával, amit az első világháborúban győztes hatalmak fogcsikorgatva ugyan, de „elnéztek” nekik:
Ami Németországnak az első világháborúban nem sikerült, azt az orosz forradalmárok potom pénzből megcsinálták, – gondolok itt a cári struktúrák radikális felszámolására -, ezért a hatalomátvételt követő polgárháborúban a nyugati hatalmak döntőrészt a vörösöket támogatták (igen, a látszattal szemben ez történt!). Ugyanakkor az ártatlan milliók lemészárlásával ellentétben Trockij 1929-es hatalomból való eltávolítását és Szovjetunióból történő kiűzetését már nem vette be a „demokraták” kényes gyomra, ezért a nyersanyag-embargóval párhuzamosan felgyorsították a húszas években Németországban indított grandiózus projektjüket a Szovjetunió és Oroszország feldarabolására, a számukra haszontalan sztálini rendszer felszámolására.
Ugyanezen okból nem igazán hitelesek a nyugati történészek azon krokodilkönnyei, amelyekkel az 1937-38-ban Sztálin által kivégeztetett kommunista vezetőket igyekeznek tisztára mosni, mivel azok túlnyomó része legalább akkora hóhér volt, mint ő maga, és legalább akkora felelősségük volt a húszas-harmincas évek vérengzéseiben és deportálásaiban, mint Sztálinnak. A különbség köztük annyi, hogy míg Sztálin a bűnöket egy hamis (bűnös) ideológia mentén a Szovjetunió és saját hatalma érdekében követte el, addig a kivégzett vezetők túlnyomó része a trockista vonalat követve mindent megtett a diktátor elmozdításáért és a Szovjetunió, illetve Oroszország gyengítéséért, nem riadva vissza a Sztálint kompromittáló és az erős nemzettudatot megszelidítő népirtástól, valamint egyes esetekben a németekkel való kollaborálástól. Ez utóbbiak egyes nyugati politikacsinálóknak rendkívül tetszettek, és a mai napig nem tudják megbocsátani Sztálinnak, hogy kedvenc hóhéraikat kivégeztette.
Mindezzel nem akarom Sztálin égbekiáltó bűneit kisebbíteni, hisz nyilvánvalóan tudott a szörnyűségekről, amelyek ellen nem tett semmit, a deportálásokat és kivégzéseket támogatta és maga is kezdeményezte, ugyanakkor a kommunista közép és felsővezetők meghatározó részét ő is Trockijtól és Lenintől örökölte – még akkor is, ha a belső erőviszonyok alakulása miatt egy részüket maga nevezte ki – amelyből fakadó „szellemiség” a szovjet hatalomgyakorlás technikájából adódóan a hatalmas ország legtávolabbi szegletében is érvényesült anélkül, hogy azokat a központból külön „intézni” kellett volna.
Mindez 1937 után még annyira sem volt igaz, mint annak előtte, ezért ami azt követően történt, arra még keresve sem lehet mentséget találni.
Demokraták, diktátorok
Putyin a bolsevikoktól eltérően nem államosított, – bár erkölcsi alapot talált volna, hisz az orosz oligarchák mesés vagyonát nem a brit Üdvhadsereg kalapozta össze néhány hónap alatt a semmiből, – ugyanakkor erre sem lehetősége, sem hatalma nem volt, és most sincs.
Sztálinnal ellentétben, – aki a Bretton Woods-i szerződést a nyugati hatalmak jóindulatának megőrzése érdekében 1944-ben ugyan aláírta, de azt sosem ratifikálta mondván, hogy nem azért nyerte meg a háborút, hogy a békét elveszítse, így a rubelt nem a dollárhoz, hanem közvetlenül az aranyhoz kötötte – a mostani orosz elnök az országát véglegesen betagolta a világgazdaságba egész iparágakat szűntetve meg ezzel. Oroszországnak mindebből sok előnye, és nem kevés hátránya származott (származik), – az utóbbi kapcsán gondoljunk például az utasszállító repülőgépek gyártásának csaknem teljes felszámolására, ami fejlett technológiai kultúrát semmisített meg, és alkatrész gyártó üzemek sorát tette tönkre (az utóbbi időben hírek vannak a gyártás újraindításáról).
Itt jegyzem meg, hogy Churchill 1946-os fultoni beszéde – ebben jelentette ki, hogy „vasfüggöny ereszkedik Európára” – nem kis részben volt köszönhető annak, hogy a Szovjetunió megtagadta a Bretton Woods-i szerződés ratifikálását.
Ugyanakkor Sztálin figyelemre méltó tapasztalataira fittyet hányva Putyin első intézkedései közé tartozott a jelcini korszak liberálissá vedlett párttitkárai és korrupt csinovnyikjai által a nyugati multik kezére átjátszott bányaipari és egyéb koncessziók sokszor jogszerűtlen visszavonása, és a hozzá hű személyek és erők számára történő odaítélése. Lojalitásukért cserébe meghagyta az újdonsült orosz milliárdosok hazai cégeit és vagyonuk azon részét, amelyek még nem pihentek valamely offshore bank széfjében vagy számláján, ugyanakkor biztos lehet abban, hogy az első adandó alkalommal ugyanezen oligarchák gondolkodás nélkül hátba döfik, ha elnökük pozíciójának legkisebb gyengülését tapasztalják.
A nyugati cégek koncesszióinak (részleges) semmissé tételét a kétezres évek elején – a sztálini időktől eltérően – valahogy mégiscsak lenyelték a meghatározó nemzetközi gazdasági és pénzügyi körök cserébe, hogy az orosz pénzügyi rendszer még jobban részévé váljon a dolláralapú világgazdaságnak, amelynek eredményeként Oroszország belépett a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO), és elvetette azon ötletét, hogy Szentpétervárott rubelben kereskedő olajtőzsdét nyisson.
Ez utóbbi euró alapon történő megvalósításáért Saddam Hussein – és vele a világ – súlyos árat fizetett, csakúgy, mint a líbiai elnök (és halála nyomán a jobblét igézetével megszédített, szomjan halt vagy tengerbe fulladt szerencsétlenek) – aki aranyban próbálta megtenni ugyanezt. Persze már Putyin sem az a jó fiú, akit a nyugati médiában futtattak a kétezres évek elején, időközben utálni való diktátorrá változott, viszont a szaudi királyt valahogy továbbra is kedvelik az USA-ban, pedig úgy hírlik, hogy ő sem a demokrácia zászlóvivője…
A szaudiak akkor lettek „örök” barátok, amikor Henry Kissinger amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter 1971-72-ben végighaknizta a közel-keletet, hogy elérje az arab államoknál az olajuk kizárólag dollárért történő értékesítését azt követően, hogy Nixon elnök 1971 augusztusában bejelentette a dollár aranyra váltásának felfüggesztését, ami azóta is tart. Az aranyalapú dollár után így jött létre az ún. petrodollár, amelynek olajhordóban kifejezett árát a vietnami háború finanszírozásához tonnaszám nyomtatott zöldhasú bankó keresettségének megőrzése érdekében egyik napról a másikra a négyszeresére, majd valamivel később a hatszorosára emelték, és azt a közvélemény szemében a makacs arabok nyakába varrták (OPEC). Ezt hívták akkor „olaj árrobbanásnak”, amit az oroszok azóta is nagyon szépen köszönnek.
Az utóbbi évek történései látványosan eloszlatták azt a szándékosan terjesztett legendát, miszerint az olaj világpiaci árát az aktuális kereslet és kínálat viszonya határozza meg, valamint hogy arra jelentős hatást gyakorolnak a közel-keleti háborús események, – de ez nem e tanulmány témája.
Ugyanakkor a szaudiakkal és más öbölmenti arab országokkal kötött akkori megállapodáshoz az is hozzátartozott (hozzátartozik), hogy az olajért kapott pénz túlnyomó részéért amerikai kincstárjegyet és amerikai fegyvereket vásárolnak, mely utóbbihoz az olaj árának csökkenése ellenére több száz milliárd dollár értékben továbbra is tartották magukat a szaudi vezetők a Donald Trumppal folytatott tárgyalásukon néhány hónappal ezelőtt, míg a kincstárjegyek vásárlása továbbra is hozzájárul a dollár csónakján ütött számtalan lyuk betöméséhez annak ellenére, hogy az eredeti megállapodás óta eltelt időszak erőfeszítései eredményeként már nemcsak az olaj, hanem gyakorlatilag az összes nyersanyag kereskedelme dollárban valósul meg.
Doktor Kissinger azóta is meghatározó tényezője a nemzetközi pénzvilág globális stratégiájának, akit Putyin négyszemközti beszélgetésekre rendszeresen fogad Moszkvában, és akit demokrata létére abszolút nem érdekelnek az orosz elnökre aggatott jelzők, mint ahogy a szaudi törvénykezés által látványosan lefejezett emberek sem.
Az utóbbiakat azért említem, mert Vlagyimir Vlagyimirovics minden jel szerint komolyan megfontolja a hajlott korú volt nemzetbiztonsági főtanácsadó intelmeit és kéréseit, eloszlatva a mítoszt, hogy mindenről maga dönt, és országában mindent megtehet:
Putyin – a látszattal szemben – betartja a nemzetközi pénzügyi erők játékszabályait, és nyögve-nyelősen ugyan, de Oroszország a viszonylag gyenge gazdaságával és többségében alacsony jövedelemtermelő képességével mégiscsak hozzájárul az Egyesült Államok és a dollár gyengülőben lévő világuralmi szerepének fenntartásához, az egyre alacsonyabb hatásfokú pénzszivattyú működtetéséhez, ami még egy diktátortól sem megvetendő teljesítmény.”
A posztért köszönet Szabó Andrásnak.
Leave A Comment Válasz megszakítása
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Üdvözöljük a blokklánc jogász weboldalán
Legfrissebb bejegyzéseink
Címkefelhő
Legfrissebb hozzászólások
Archívum
- 2024. december (10)
- 2024. november (26)
- 2024. október (23)
- 2024. szeptember (26)
- 2024. augusztus (27)
- 2024. július (25)
- 2024. június (16)
- 2024. május (21)
- 2024. április (23)
- 2024. március (24)
- 2024. február (25)
- 2024. január (24)
- 2023. december (24)
- 2023. november (28)
- 2023. október (13)
- 2023. szeptember (26)
- 2023. augusztus (13)
- 2023. július (15)
- 2023. június (15)
- 2023. május (12)
- 2023. április (11)
- 2023. március (21)
- 2023. február (12)
- 2023. január (19)
- 2022. december (14)
- 2022. november (20)
- 2022. október (15)
- 2022. szeptember (13)
- 2022. augusztus (10)
- 2022. július (13)
- 2022. június (12)
- 2022. május (17)
- 2022. április (14)
- 2022. március (8)
- 2022. február (9)
- 2022. január (17)
- 2021. december (12)
- 2021. november (15)
- 2021. október (15)
- 2021. szeptember (20)
- 2021. augusztus (20)
- 2021. július (18)
- 2021. június (32)
- 2021. május (26)
- 2021. április (32)
- 2021. március (24)
- 2021. február (21)
- 2021. január (29)
- 2020. december (26)
- 2020. november (25)
- 2020. október (31)
- 2020. szeptember (25)
- 2020. augusztus (23)
- 2020. július (21)
- 2020. június (14)
- 2020. május (12)
- 2020. április (13)
- 2020. március (14)
- 2020. február (7)
- 2020. január (10)
- 2019. december (16)
- 2019. november (12)
- 2019. október (14)
- 2019. szeptember (15)
- 2019. augusztus (18)
- 2019. július (20)
- 2019. június (25)
- 2019. május (21)
- 2019. április (20)
- 2019. március (23)
- 2019. február (18)
- 2019. január (24)
- 2018. december (19)
- 2018. november (22)
- 2018. október (21)
- 2018. szeptember (25)
- 2018. augusztus (19)
- 2018. július (19)
- 2018. június (18)
- 2018. május (24)
- 2018. április (21)
- 2018. március (19)
- 2018. február (20)
- 2018. január (27)
- 2017. december (22)
- 2017. november (23)
- 2017. október (22)
- 2017. szeptember (23)
- 2017. augusztus (30)
- 2017. július (26)
- 2017. június (23)
- 2017. május (23)
- 2017. április (9)
2 hozzászólás
„Ehhez járul, hogy az orosz valutatartalékok többsége – sok más országhoz hasonlóan – amerikai bankok számláin van elhelyezve”
Ez igaz lehetett 2017-ben (szerintem már akkor sem), de ma már biztosan nem. Az orosz jegybank mára totálisan fölszámolta dollárban tartott eszközeit. Ugyanakkor, nem véletlenül, a világ 3-adik legnagyobb aranytartalékát halmozta föl, akkorát, amekkorát legutoljára a Szovjetunió a gazdasági fénykorában, tehát Hruscsov előtt. Mondom, a Szovjetunió, ami akkoriban a fél világot uralta.
2020-12-08 at 21:11Köszönjük, de ez megint vendégposzt, ahogy ez a poszt alján fel is van tüntetve „A posztért köszönet Szabó Andrásnak.”
2020-12-09 at 09:19