Tudom, hogy talán kicsit furcsának fog hatni az, amiről jelen poszt szól, vagyis az ún. 3. hullám kritikájáról, de egyfelől nem árt, ha tudjuk, hogy honnan megyünk hová, másfelől – készülve a nemrég megtartott fenntarthatósági nap előadásra – megint csak szembesültem vele, hogy nem igazán tudjuk, csak a lelkesedés van meg a fiatalok körében és ez egyébként természetes is.

Furcsának azért lehet furcsa, mert a jelen gazdasági mikro és makro körülmények egyáltalán nem tűnnek rózsásnak oszágonként nézve és én mégis láttatni szeretném a másik oldalt, sőt kritizálni kívánom az ún. decentralizált vagy még inkább programozható gazdasággal együtt járó gondolkodást. Még pontosabban a hálózati társadalom ideáját. Teszem ezt azért, mert szerintem nem baj, ha tudjuk, hogy miért is gondolkodunk/gondolkodnak úgy, ahogy.

Nemrég szalad körbe az interneten, hogy az amerikai jegybank 75 milliárd dollár értékű technikai repóműveletekbe kezdett bele, hogy fixen tudja tartani a bankközi kamatokat. Bár nem vagyok közgazdász, de 75 milliárd dollár komoly pénznek, komoly beavatkozásnak tűnik. Ráadásul az a negatív kamat trend (ZIRP és NIRP) amiben jelenleg vagyunk, szintén nem biztat semmi jóval hozzáértők szerint. Magát a gazdasági ciklusokban visszatérő válságot/recessziót akár üdvözölhetnénk is, azonban azok, akik áldozatául esnek akár csak egy ilyennek (nemhogy többnek), biztosan nem verdesik a seggüket a földhöz az örömtől.

Ezeknek a – kétség nélkül létező – rendszer és rendszer szereplői hibáknak az ellenére is, szólnunk kell néhány szót a 3. hullám kritikájáról, már csak azért is, mert azt megígértem még abban a posztban, ami a 3. hullámról íródott.

Az, hogy a 3. hullám mögötti ideológia öntudatosan szabadelvű, azaz támogatja az egyének jogait, a korlátozás nélküli kapitalista gazdaságot, az állami szerepkör erőteljes visszanyesését és/vagy az állam lebontását, csak egy dolog.

De miért olyan, amilyen? Valóban új alternatívát kínál vagy csak áthelyezi a súlypontokat és végső soron elrejti a hatalmat az azt szemlélők elől? Megold egy sor problémát vagy kitermel újakat? Ezek azok a mögöttes kérdések, amiket tisztáznunk kell.

Kezdjük tehát az elején. Még a fenntarthatósági napra készülvén gondolkodtam azon, hogy mennyire menjek bele a kommunikáció elméletbe, vagyis azon belül is a Marshall McLuhan féle ” a közvetítő közeg maga az üzenet” elméletébe? Végül a szervezők túl elméletinek találták ezt a fajta megközelítést, pedig lényegében erről van szó: a programozható/hálózati gazdaság minket is programoz és az általa piedesztálra emelt kód és algoritmus meghatározza a társadalmi gondolkodást is. Kényszerítő erővel.

A posztmodern vagy információs társadalomban az árucikkeket “veszik” és nem (el)fogyasztják, szemben mondjuk az ipari társadalmakkal. Ez a vétel lehet egyirányú (televízió, film) vagy interaktív is (telefon, számítógép).

Az új gazdaságban (az információs társadalomban) a termékek és szolgáltatások értékét a termék/szolgáltatás információs értéke (vagy kommunikációs célja) határozza meg. Ugyanakkor az a mód, ahogy a kibertérben lévő tudás és gazdaság kommunikál a fogyasztóval, az állampolgárral: maga az üzenet. Nem az számít, amit mond, hanem amilyen módon teszi és amilyen mintát közvetít nekünk.

A Mitch Kapor (Electronic Freedom Foundation) féle “hasznos hálózat”, ahogy azt ismerjük, önmagán túlmutató társadalmi következményeket okozhat és az a nagyon várt “dinamikus verseny” a kibertér kapcsán bizony hatalmi monopolizációt teremthet végső soron. David Golumbia után még azt is lehet mondani, hogy ” a politikai érdeket szó szerint a (bitcoin) szoftverbe kódolják”.

Lássuk hát, hogy hogyan.

Ha csak a felszínt nézzük, akkor azt látjuk, hogy a digitális gazdaság retorikájában a bitcoin a pénz kvázi “uber-izálása”. Az Uber segítségével az emberek csatlakozhatnak a hálózatra és utazási megállapodásokat köthetnek anélkül, hogy közvetítésre lenne szükség egy központi csomóponttal (például egy szabályozott taxi céggel). Hasonló a bitcoin is.

A felhasználók kapcsolatba léphetnek egymással és pénzügyi utalásokat végezhetnek egy hálózaton keresztül, központi csomópont (bank, pénzügyi intézmény vagy kormány) nélkül.

A digitális valuta és szoftverének megtervezése és fejlesztése mögött az internet felhasználásával, az volt a cél hogy kialakítsák a „peer-to-peer elektronikus készpénzrendszer” formáját (Nakamoto, 2009). Ez olyan pénzforma lenne, amelyben nincs szükség a hagyományos pénzügyi intézményekkel folytatott közvetítésre vagy az azokba vetett bizalomra.

Ez azonban csak az a technikai felszín, amit mindenki lát. Mögöttesen eladják nekünk a hálózati társadalom képet, amelyben az üzlet és kultúra régi hierarchikus modelljei lennének felváltotta a tömegek bölcsességével, a felhasználók által létrehozott tartalommal, valamint az átláthatóság és az együttműködés étoszával.

A digitális gazdaság – azaz azok a vállalkozások, amelyek támaszkodnak az információs technológia, az internet és az adatok sebességére és áramlására – állítólagos dinamizmust mutat. Azonban egyre inkább hegemóniás modellként és ideálként mutatják be ezt a képet nekünk, amely szélesebb körben igazolhatja a kortárs kapitalizmust. A kapitalizmus látszólagos jövője a digitális gazdaság kézében van, és a bitcoin e gazdaság digitális fizetőeszközének prototípusaként szolgálhat.

A kiber-libertariánusok, techno-utópisták, kockázati tőke-befektetők és mások digitális pénz(nem)ként ünneplik a bitcoint, amely kihívást jelenthet a globális gazdasági renddel szemben, megkönnyítheti a szabadság formáit, azaz – jó értelemben – decentralizáló erőként szolgálhat, és mindent forradalmasíthat az online kereskedelemtől a nemzetállamig. 

A blokkláncot magát egy algoritmikus eszközként definiálhatjuk, amely elősegíti a bizalmat olyan dolgok hiányában, mint a társadalmi tőke, fizikai elhelyezkedés vagy megbízható harmadik fél irányítása. Azonban a bitcoin már régen kilépett saját hivatkozási rendszeréből, amellyel törvényes fizetőeszköz szerepére pályázik. Lényegében a bizalom új formáját adja.

A „Istenben bízunk” (In God we trust) mottó 1957 óta jelenik meg az amerikai papírpénzeken. Előtte az “In gold we trust” (az aranyban bízunk) volt a jellemző felfogás. A bitcoin, mint egy digitális kriptovaluta, újabb bizalomváltozást jelez.

Ez az új bizalom: „In Digital We Trust” -on alapul. Pénzügyileg ez a pénz dematerializációjának Goux (1994) által vázolt narratíváját foglalja magában, amelyben a pénz három szakaszon megy keresztül: az aranyról a papír pénzre (a pénz ábrázolására) majd az immateriális digitális és hitelpénzre.

A Bitcoin nem véletlenül teheti meg azt, hogy a 2008-as válságra tekintve egyfajta választ ad.

A bankoknak a 2008. évi összeomlásra adott válasza ugyanis egy kapitalista probléma szocialista megoldása volt, ahol a “too big to fail” miatt bizony szétterítették a gazdasági veszteséget a társadalom tagjai között és még meg is jutalmazták az ebben részt vevőket.

Na, ez sokaknál -joggal- verte ki a biztosítékot. A bitcoinnal azonban a bizalom nem szétszóródik, inkább változik. A bizalom a “bankok vagy államok bizalmától” az algoritmusokba és a titkosító szoftverekbe vetett bizalom felé fordul.

A technológiai változásokkal párosuló finanszírozás fejlődése a többség számára ugyanakkor nem feltétlenül javítja a pénzügyi ügyeket.

Inkább megkönnyíti a kapitalista hatalom átváltozását a monopolisztikus hatalom felé, konszolidálja, fokozza és legitimálja a neoliberalizmust, amely már a múltban is fellendülési és felfúvódási periódusokat eredményezett, amelyek vitathatatlanul a legutóbbi, a 2008-as másodlagos jelzálogkölcsön-pénzügyi összeomláshoz vezettek.

Valójában, – Piketty betekintését követve – a gazdagság és a hatalom óriásira koncentrálódott a digitális gazdaság korszakába, „mivel a digitális technológia az egész világon elterjedt” (Golumbia, 2016).

Ne felejtsük el azonban, amit már írtunk, hogy a mai digitális pénzeszközök önállóan nyelvi formáknak tekinthetők, vagy pontosabban írásnak, azaz kódnak.  Az igazi üzenet pedig a közvetítő közeg, lásd: McLuhen.

A bitcoin diskurzus apologétája Brian Kelly írja a “The Bitcoin Big Bang: Hogyan készülnek az alternatív valuták megváltoztatni a világot” c. művében, hogy “a Bitcoin lehet az a jármű, amely átalakítja a pénzügyi rendszert centralizáltról decentralizáltra”. Az is kijelenti, hogy „a decentralizált rendszer jobb, mint a központi rendszer, mert ott elengedhetetlen a központi agy meghibásodása.”

Azonban az, hogy a decentralizáltság „magasabb rendű” és „előrelépés a rendszernek ” nem feltétlen magától értetődő.

Ezzel egész egyszerűen a decentralizációt az evolúció részének tételezik, amely a természetes szelekció része. Ez pedig „honosítja, teologizálja és teleologizálja a hálózati technológiát, elhanyagolja a technológia és a társadalom negatív aspektusait, és mélyen szelektív képet nyújt az internetről és a társadalomról” (Fisher, 2010)

Magyarul ezt a technológiát a haladás menetének tekintik, mint magasabb szintűt, amely természetes és elkerülhetetlen. Pedig nem feltétlen az.

Erre azért van lehetőségük, mert a digitális kulturális képzeletben alapvetően kötelező, hogy az egyén online legyen, fogyasszon, szerencsejátékot játsszon, dolgozzon, blogoljon, letöltsön vagy (szöveges) üzenetet küldjön a nap 24 óráján keresztül, vagyis: „Mivel egyetlen pillanat, hely vagy helyzet sem létezik, amelyben nem vásárolhat, fogyaszthat és nem használhatja ki hálózati erőforrásokat, a 24/7-es idő könyörtelenül behatol a társadalmi vagy a személyes élet minden területébe ” (Crary, 2014). A gyors és zökkenőmentes tranzakciókkal a Bitcoin részt vesz ebben a 24/7-es pillanatnyi képze(le)tben.

A képzeletbeli digitális kultúra elősegíti és megköveteli a „csomóponti állampolgárságot” és a „csomóponti fogyasztást”.

A digitális kultúra nem csupán technológiai platformok vagy eszközök összessége, hanem normalizál bizonyos viselkedéseket, és előírásokat tartalmaz a „megfelelő magatartáshoz, amelyet internalizálni kell a hálózati technológiák által meghatározott világban […], ahol a kapcsolatok fenntartása és az áramlások tartósítása a hálózati technológia használatával a “jó állampolgár” feladata” (Bolimer, 2016).

Az ilyen kulturális képzelet olyan, amelyben a centralizáció gátolja a neoliberális pénzügyek decentralizált áramlását. Az összes kormányt, különösen a centralizált kormányt elnyomónak tekintik, minden központi bank romlott, a pénzügyeknek és a fogyasztásnak nem szabad időbeli vagy térbeli korlátokkal szembesülnie, a szabadság pedig a piacok zökkenőmentes bekapcsolódásának és a neoliberalizmusnak a szabadsága, nem pedig a piacoktól és a neoliberalizmustól való mentesség.

Az olyan fogalmak, mint a „decentralizált” vagy „elosztott”, vagy a „pénzügyi áramlás” vagy „bizalom” a bitcoin-diskurzusban, ahogyan Bourdieu megfogalmazta, „szankcionálnak és megszentelnek egy bizonyos dolgot, egy megállapított rendet, pontosan ugyanúgy, éppúgy, ahogy egy alkotmány ezt jogi és politikai értelemben teszi” ( Bourdieu, Gillespie)

Ez pedig a kulcsszó: a kód tehát új viselkedésmintát és új Alkotmányt ad nekünk.

A decentralizáció, a digitális utópizmus és a technológiai fejlődés eszméinek összeillesztésekor a jobboldali liberális ideológia (right wing) megteremti és formálja a digitális valuták körüli nyilvános diskurzust: „ezeket a fogalmakat és igényeket aztán tovább erősítik, újrafogalmazzák és érvényesítik, amíg azokat elfogadják és legitimilják a tömegek. 

A digitális gazdaság nagy része ugyanis jobboldali eredetű, függetlenül attól, hogy ezeket sarkosan megfogalmazzák vagy éppen elkerülik ennek megfogalmazását. Elég itt csak Nick Szabora gondolnunk, de mondhatjuk akár Hal Finney-t is például, aki libertariánus elképzelésekkel ismerkedik meg a Cal Tech-en Ayn Rand regényeinek olvasása során.

Az Internet állítólagos demokratizálódási potenciáljáról szóló régi retorika mellett a bitcoin retorikája olyan digitális diskurzussal operál, mint a „nyílt, semleges, egalitárius és előremutató tevékenység” konnotációi, amelyek kísérik a „platform” fogalmát, amint azt Gillespie azonosította.

A decentralizált, nyitott, részvételen alapuló webes álom és a digitális valóság között azonban hasadék húzódik meg.

Amikor a decentralizált hálózatokat a centralizált hálózatokkal szembeni természetes haladásnak tekintik, gyakran figyelmen kívül hagyják az internet történelmi felépítésének az okát.

Berners-Lee (az internet atyja) Paul Baran-t említi, mint a három személy egyikét, aki felelős az „általános kommunikációs infrastruktúra fejlesztéséért, amely összekapcsolja a számítógépeket, és amelyeken felül a web fut”. Baran „Az elosztott kommunikációs hálózatokon” című 1962-es munkája jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy „a korai kutatás azzá váljon, amit ma az internetként ismerünk.

Baran 1959-ben csatlakozott a RAND Corporation-hez, és elvállalta egy “életképes” kommunikációs rendszer kidolgozását, amely fenntarthatja a kommunikációt a végpontok között a nukleáris fegyverek által, a hidegháború idején bekövetkezett károk esetén is. Először szimulálták, majd megtervezték ezt az új hálózatot és annak fizikai alkotórészeit, részletezték a hálózat létrehozásához szükséges összes alkatrész működését, felépítését és költségeit. (Szerk. megjegyzése: Elég jó munkát végeztek. Well done.)

Amit tehát ma az interneten értünk az a a nukleáris háború paranoiájának geopolitikai antagonizmusán alapul. „A hálózatot a súlyos károk beköveteztével való számolás alapján kell felépíteni” (Baran, 1962). A decentralizált hálózat, amelynek egyetlen központi csomópontja sem lenne elpusztítható, teszi lehetővé a katonai kommunikáció fenntartását.

Baran azonban írt másról is.

Az American Marketing Association-hez 1962 körül eljuttatott előadásának szövege, a kommunikációs médiában 2000-ig bekövetkező változásokat és azok marketingre gyakorolt ​​hatásait taglalja.

E szerint a marketing disztribúció költségmegfontolása a számítógépes rendszerek használatán keresztül ösztönzi a főbb újításokat. A nagyképernyős, színes, személyes TV-kommunikáció jóval a 2000. év előtt elérhető lesz. A hatalmas automatizált információtároló és -feldolgozó bázishoz csatlakoztatva, nyomógombokkal felszerelt képernyő és a számítógép átalakítja a marketing koncepciókat. A vásárlás otthon TV-kijelzőn történik. „A jövő kommunikációs kapcsolatainak kiválasztásakor a digitális kapcsolatok egyre vonzóbbá válnak az alacsony költségű váltás és az alacsony költségű kapcsolatok lehetővé tétele révén” (Baran, 1962).

Látszik tehát, hogy a jelen kor technológiai újításának mélyen gyökerező kapitalista és azon belül is keményen jobb szárny-beli gyökerei vannak. Ez azonban fordult már elő párszor a történelem során. Azok a veszélyek, amiket viszont ez a fajta gondolkodás jelent még ránk várnak.

A decentralizáció „megoldása” ugyanis a saját új problémáit és veszélyeit hozza létre. Egyfelől a több gyenge csomóponttal és csomagkapcsolt decentralizált hálózat természete tökéletes környezetet teremt a vírus terjedéséhez és a hackeléshez. 

A csomagokban való küldés egy olyan adatátviteli mód, amelyben az üzenet több részre oszlik, amelyeket egymástól függetlenül küldenek, az egyes csomagok számára optimális útvonalon, a “célállomáson összeszerelve” azokat.

Az internet alapvető architektúrája azon adatok alapján épül fel, amelyek intelligensek abban az értelemben, hogy tartalmaznak saját utasításokat a mozgatás(uk)hoz, a hálózatok használatához, a különböző műveletek végrehajtásához.

„Ebben az értelemben indokoltan állíthatjuk, hogy a féregszerű  – részben vírusszerű – programok általában a hálózati számítások vázlatában rejlenek ”(Parikka, 2005).

A vírusokat vagy a hackelést nem lehet kiküszöbölni, mindaddig, amíg a hálózati kultúra ontológiája vírusszerű.

“A számítógépes vírus virágzik az információs tér nyitottság, az algoritmikus számítás végtelen lehetősége miatt, az algoritmus nyitott, rugalmas és meghatározhatatlan nyelvtana lehetővé teszi a vírus terjedését, megfertőzését és fejlődését ”(Sampson, 2004).

Ugyan nem vírus, de eléggé szemléletes a “spreading”-re, ahogy egy-egy fake news végig tud szaladni a hálózaton.

Másfelől pedig – ahogy említettük is – Baran is írt már a hálózatok és azok eszközeinek hatására bekövetkező (marketing) változásokról.

Ennek kapcsán azt lehet látni, hogy a társadalmi szervezet új formája fejlődik ki a hálózattal kapcsolatban, és a hálózatokat úgy tekintik, mint „tisztességes, korlátlan és állítólag nem hierarchikus és szerkezet nélküli formákat vagy folyékony szervezeteket” (Berry, 2008).

Ebből következik, hogy emiatt különbséget kell tenni két nyilvánvalóan ellentmondásos gazdasági, társadalmi és technológiai forma között: „ipari hierarchikus tömegtermelés és a decentralizált hálózati termelés” között.

Ebben a sémában prioritást élveznek az „immateriális eszközök – szoftverek, algoritmusok, szabadalmak és szerzői jogok – tulajdonjoga, amelyek meghatározzák az új kor alakját.

Ez ugye a 3. hullám üzenete.

A probléma ezzel az,ahogy korábban említettük, hogy a hálózatok megléte arra késztet bennünket, hogy a hálózatoknak megfelelő módon gondolkodjunk.

A hálózatok kiváltságot jelentenek a csatlakozókra, mivel a nem csatlakoztatottak – definíció szerint – nincsenek a hálózaton belül, ezzel pedig torzítják a valóság olvasatát. Ebben az értelemben a hálózatok „eltörlik a történetet, és a hangsúlyt az eseményre, a történésre vagy a jelenre helyezik” (Berry, 2008).

Ami a hálózat ábráján egyenlő, demokratikus és tisztességesnek tűnik, az egyszerű megkülönböztethetetlen csomópontok közötti összeköttetésekkel, az hatalom és a hatalmi kapcsolatok hatalmas torzulását rejti el. Berry szavai szerint “az egyedi programozók és a multinacionális vállalatok egyenlővé válnak, mint a hálózathoz csatlakoztatott csomópontok.”

Egyelőre még nem teljesen világos a fenti hatalmi torzulás hatása sem a gazdaságra, sem a társadalomra. Ha azonban William Gibson nagyszerű művét (Neurománc) vesszük alapul, akkor az nem biztos, hogy olyan fényes jövővel kecsegtet.

Felhasznált irodalom: itt.

Ha tetszenek a posztok és szeretnéd támogatni a munkánkat, akkor itt megteheted:

BTC: 1G9ReJJUXqwwtAUCajzUk4GWm6BDWoKCCf

LTC: LPFXf42zHTgT8BAGmi2dgBKMUCpUJyYVxy

DASH: XuD7Am4yoyDh6tR3GdgWpFFMTnkEQ4KP26

ETH: 0xe984642d5f84e2043a535aba5b6c7ff1691ac15b

MONERO: 358a3bac054b9c91dfaf6f5b3a57cd43d92e4d8056127201a64067e55eff0607