A poszt eredeti címe a „Kérdés=probléma” címet viselte volna, de mivel minden ügyvéd bloggernek a maga felé hajlik a keze, s mivel folytattam a korábban megkezdett sorozatomat Ray Dalio kapcsán, (aminek, a II. és I. részét itt olvashatod), hát végül – praktikus okok miatt – maradtam a fenti címnél.

A következőekben szemezgetni fogok Dalio Financial Times-ban megjelent cikkéből, ahol az öreg Kína kulturális és gazdasági expanzióját, annak kezelésének lehetőségét tárgyalja amerikai szemszögből.

Ez az expanzió azért érdekes, mert bár Kína – a Kincses Flottától eltekintve – korábban nemigen akart fennállása alatt hódítani, azért manapság a Kínai Selyemút (Egy övezet, egy út, másnéven BRI) kicsit mást mutat, és Ray szerint (valamint szerintem is) – ez az expanzió – mint a poszt végén kiderül – már javában zajlik, legalább 1999 óta, csak mi nem teszünk fel kérdéseket róla, hiszen az problémákat szülne, az amcsikat meg csak a saját féltekéjük érdekli, de azt meg valamiért igen tágan értelmezik. Mint egy pasi a backyardját, mindenesetre kevésbé Családcentrikusan.

A valós kérdés szerintem Dalio F.T-s cikke mentén, hogy meg lehet-e szállni az országot A.I.-al, azaz lesz-e kínai (birodalmi) homogenizáció az A.I. segítségével, vagy ez egy alaptalan félelem, mert egyfelől megmaradunk mi európaiak az amerikai (A.I) homogenizációnál, illetve Kína majd tisztelettel bánik-e a mi kis „európai családunkkal”? Persze az is lehet, hogy a homogenizáció nem úgy fog megvalósulni, ahogy gondoljuk.

Jómagam mondom néha a Lányomnak, ha nem pakol el, hogy „megyünk Kínába rendet tanulni„, de én nem annyira az átnevelő táborokra értem ezt, mint inkább a kínai nagyvárosok méretére, meg a tömegre, ahol – több ott járt ember beszámolója szerint – újraértelmeződik a nagyság-kicsiség fogalma, ami kihatással tud lenni az emberi pszichére is, tudni illik: hol is van a helyünk a világban?

Kína nem fogja ezt (ti: hol a helyünk a világban) direktben megmondani, egyszerűen nem „divat” ez náluk, nem úgy vannak szocializál(ód)va. Amit meg mondanak, abban meg sokszor nincs sok köszönet.

Kínai főnököm ugyan nem volt még életemben, de koreai igen és abban azonos a 2 nemzet szerintem, hogy kommunikációs téren eléggé kiismerhetetlenek: náluk a mély „ááá(m)” közbevetése a beszélgetésben, egyaránt jelentheti a „rendben, így fogok eljárni”-t, a „meddig kell ezt még hallgatnom?-ot” és a „hülye vagy Te öcsém, mégse sírsz”-ot is, meg még vagy 8 fajta dolgot, és majd csak később realizálódik számodra a konkrét szituációkban, hogy mi a bánat is lehetett az a mély „ááá(m)”? Áááá, hát ezt jelentette az az „ááá”, most már értem, úgy félig-meddig.

Ennyi bevezető után lássuk, hogy hogyan járta körbe a „hol van Kína helye a világban” kérdést Ray Barátunk, aki nem ismerte fel, hogy az „Anya, mindig tudja, hogy mi a jó a Családnak”

„A kínai megközelítés elsősorban konfuciánus, ami egy hierarchikus, család-szerű megközelítés a rend megteremtésére, ahol mindenki ismeri a szerepét és a teendőket ezekben a szerepekben. Ez a konfuciánus megközelítés túlmutat a családon, így a kínaiak mindenkivel való kapcsolataikban is alkalmazzák, beleértve a kínai és más országokbeli embereket is. Ezt tükrözi az a tény, hogy a kínai „ország” szó két karakterből áll – „állam” és „család” –, tehát Kínában az „ország” jelentése „államcsalád”.

Ez az államcsalád a gyermeki tiszteleten alapul, ami azt jelenti, hogy azok, akik a hierarchia csúcsán állnak (a család szülei és az ország vezetői), korlátlan odaadással adnak útmutatást, védelmet, fegyelmet és erkölcsi nevelést azoknak, akikért felelősek (a család gyermekei és az ország polgárai). Hasonlóképpen, a hierarchiában alacsonyabban lévők (a gyermekek és a polgárok) korlátlan odaadást mutatnak, hogy engedelmességet, gondoskodást és tiszteletet adjanak a hierarchiában magasabban lévőknek (a család szülei és az ország vezetői). Más szóval, ez egy hierarchikus, kölcsönös, erkölcsi és hatalmon alapuló kapcsolatok rendszere.

Kína és a kínai vezetők túlnyomó többsége Tajvant a kínai család részének tekinti. Pontosabban, egy lázadó tartománynak, amely amerikai támogatással építi fel hadseregét, hogy független maradjon. Nem vagyok egyedül azzal a gyanúval, hogy amennyiben 2028-ban újabb ciklusra lép, Hszi elnök valamilyen formában újraegyesítést szeretne, még az adott ciklus alatt.

A kínaiak végső célja a rend, (ideális esetben) a harmónia és a jólét megteremtése a lakosság többsége számára, az ehhez vezető út pedig az állami vezetők és az általuk kormányzott nép közötti, gondoskodó, atyai jellegű viszonyon alapul. Szerk: A társadalmi harmónia nemcsak Mao mondása volt, hanem mélyen gyökerező gondolat.

Nyilvánvaló különbségek figyelhetők meg a kínai és a nyugati kultúra között (utóbbit a kínaiak „mediterrán kultúrának” nevezik, mivel a Földközi-tenger térségéből indult ki).

Ez a kínai kultúra és rendszer szinte az ellentéte a nyugatinak – különösen az amerikainak –, amely inkább alulról felfelé építkező, mintsem felülről lefelé irányuló, inkább forradalmi szellemű, mint engedelmes, az egyéni jólétet és az individualizmust részesíti előnyben a közösség érdekeivel szemben, és inkább kapitalista, mint kommunista.

Éppen ez a többség érdekeit az egyén érdekei elé helyező szemlélet teszi lehetővé Kína számára a nagysebességű vasútvonalak és egyéb – jelentős lakossági áttelepítéssel járó – infrastrukturális beruházások megvalósítását, miközben az Egyesült Államok erre nem képes. (Szerk: de ezért sír utána)

Ez befolyásolja azt is, hogy mi van állami és mi magántulajdonban, és formálja a kínai és amerikai nézetek közötti nagy különbségeket a magántulajdonról. (Szerk: eltérő filozófiai alapok, eltérő jogi konstrukciók, ugye?) Ez a megközelítés évezredek óta nagyjából ugyanaz.

Kínát ma a legújabb „dinasztiában” tartják számon, amely 1949-ben kezdődött. A kínai vezetők nagyon is tisztában vannak a történelem tanulságaival és az azokból fakadó időtlen és egyetemes igazságokkal.

Hogy világos legyen, miközben az imént leírt módon működnek, jelentős eltérések vannak a kínaiak működési módjaiban is. A vezetők vezetési stílusa ugyanúgy változatos lehet, ahogy a szülők nevelési stílusa is változatos, a szigorútól a liberálisig. Például Mao és Teng Hsziao-ping nagyon eltérő vezetési megközelítést alkalmaztak, bár mindketten nagyon kínaiak voltak. Emellett, mint minden országban, Kínában is természetesen vannak eltérések a kultúrákban a helyszín, a hagyomány és az etnikai hovatartozás szerint – pl. legalista, konfuciánus, taoista, buddhista, marxista, han kínai, sok más etnikai csoport stb. –, tehát amit leírtam, nem 100%-ig igaz. (Szerk: aka hány Kína van, lásd még: hány Olaszország, hány Magyarország van, csak brutálisan nagyobban: Kínát végig járni azt mondják, olyan, mint több országot meglátogatni.)

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan Kína is küzd azzal, és viták folynak arról, hogyan lehetne a legjobb egyensúlyt elérni a jobboldali kapitalizmus és a baloldali szocializmus között a fejlődés és a jutalmazás elősegítésének módjában, bár sokkal erősebben elfogult a szocializmus/kommunizmus irányába.

Például, míg a kínai gazdaságpolitikai döntéshozók most azt szeretnék, hogy a vállalkozói szellem segítse a találékonyságot, amely növelheti az életszínvonalat az egész lakosság számára, nem akarják, hogy az olyan mértékben növekedjen, amennyire az növeli a vagyonkülönbségeket és a kapzsiságot, ezért küzdenek azzal, hogy mennyire legyenek „kapitalisták”, és mennyi függetlenséget engedélyezzenek?

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan vannak politikai viták, bár ezek jellemzően titkos keretek között zajlottak egy nagyon felülről lefelé irányuló, hierarchikus, fegyelmezett rendszeren belül – vagy egyáltalán nem hangzanak el szavakban. (Szerk: a másik nagy ázsiai fegyver a teljesen félrevezető mély „Áááá(m)” mellett, a hallgatás. Persze a kínai „igen”-nel sem megyünk sokra, ha nincs mögötte valós szándék, mert az meg a 12 féle kínai „nem”-nek egy – szofisztikáltabb – fajtája ott, rohadtul nem azt jelenti, mint egy európai igen. Inkább a kamasz gyerek féle „igen” a kérdésre, hogy kitakarítja-e a szobáját? Persze, hogy nem. Ilyen Gyurcsány Feri bácsi féle kamu „igen”-t kell elképzelni.)

Kínában, mint minden országban, a monetáris, a belpolitikai és a nemzetközi geopolitikai rend nagy ciklusokon ment keresztül, amelyek elkerülhetetlenül gyengülésükhöz és összeomlásukhoz vezettek. A legtöbb nyugati ország vezetőjével, különösen az amerikai vezetőkkel ellentétben a kínai vezetők nagyon is tisztában vannak ezekkel a nagy ciklusokkal és a történelem tanulságaival.

Amikor egy dinasztia hanyatlik, és a rend összeomlik, amit történelmileg „a mennyei mandátum elvesztésének” neveznek, a turbulencia természetesen az irányításért folytatott harchoz vezet. Néha a dinasztiák túlélik a kihívásokat, néha pedig megdöntik őket, ami új vezetőket és új dinasztiákat hoz létre. Kínában, akárcsak a legtöbb más országban, a turbulencia időszakai akkor következtek be, amikor a rossz vezetés nagy kihívásokkal párosult, amelyek jellemzően klasszikus, időtlen és egyetemes okok eredményei voltak.

Amikor ezen öt erő együttes hatása javul, az egészség és a hatalom növekszik, amikor pedig az aggregátum csökken, az egészség és a hatalom csökken:

1) a pénzügyi rend a túlzott eladósodás miatt összeomlott.

2) a belpolitikai rend a nagy, kibékíthetetlen vagyon- és értékkülönbségek miatt összeomlott.

3) kívülről érkezőkkel folytak harcok (pl. a mongolok, a mandzsuk és a külföldi hatalmak inváziói a „100 év megaláztatás” idején.

4) a természeti csapások – aszályok, árvizek és világjárványok – szörnyű körülményeket teremtettek.

5) radikálisan új és forradalmi technológiákat alkalmaztak a konfliktusokhoz.

A kínai külkapcsolatokat – nagyjából Kr. e. 200-tól a 19. század végéig, több dinasztián keresztül – az ún. adórendszer jellemezte.

A kínai vezetők hajlamosak más országokkal interakcióba lépni, ami a konfuciánus hagyományok természetes kiterjesztése, amelyben a rend egyértelműen meghatározott hierarchikus szerepekből fakad. A rendszer azon az elképzelésen alapul, hogy hogyan kell a családot irányítani, és hogyan kell a családoknak más családokkal bánniuk?

A kínaiak nagyon praktikus rendszernek tekintik, mert elismeri a hatalmi különbségek valóságát, és jó módszereket kínál az országoknak ennek a valóságnak a kezelésére, elkerülve az erőszakos harcokat, miközben nyomást gyakorolnak a Szun-ce „A háború művészete” című művében leírt módon.

A hatalmasabbaknak jól kell bánniuk a kevésbé hatalmasokkal, a kevésbé hatalmasoknak pedig jól kell bánniuk az erősebbekkel, hogy harmónia legyen. Ha egy alsóbb hatalom nem megfelelően bánik a felettes hatalommal, az erősebb hatalom valamilyen módon megbünteti a kevésbé hatalmast, jellemzően nem erőszakkal, hanem nyomásgyakorlással, például megtagadva tőle, amit akar, bár esetenként a büntetés erőszakos is lehet, hogy „tanulságokat közvetítsen”.

Ennek a kulturális hiedelemrendszernek a kiterjesztéseként a kínaiak nem hisznek olyan birodalmak építésében, ahol más országokat ők megszállnak és ellenőriznek, mert úgy vélik, hogy ez fájdalmasan hatástalan, mintha más családokat próbálnánk megszállni és ellenőrizni. Már a saját családunkról is elég nehéz gondoskodni, és mivel mások értékei és kultúrája annyira eltérő, olyan lenne, mintha olajat és vizet próbálnánk keverni.

Míg a kínai uralkodók történelmileg általában a közvetett befolyást részesítették előnyben, bizonyos esetekben, különösen a határ menti államokban (Szerk: A.I.?), átvették az irányítást, amikor úgy vélték, hogy stratégiailag, gazdaságilag vagy politikailag szükséges.

Megközelítésük elsősorban erőszakmentes. Ahogy Szun-ce írta: „az ellenség harc nélküli leigázása a képesség csúcsa”. Az erőszakos háború a végső megoldás. Úgy vélik, hogy az erőszakos háború árt a benne részt vevőknek, és hogy az erőszakhoz folyamodó felek nem elég okosak ahhoz, hogy erőszak nélkül nyerjenek. Megtévesztés és nyomásgyakorlás útján kell harcolni és nyerni. Például Kína a Tajvannal való újraegyesítése valószínűleg soha nem látott, színfalak mögötti manőverekkel fog bekövetkezni.

A nyugati/mediterrán és a kínai harcművészetek közötti különbségek nagyjából megegyeznek a sakk és a gó játék közötti különbségekkel. A sakkban a cél az ellenfél „megölése”, míg a góban az ellenfél befolyási területének korlátozása a sajátunkhoz képest.

A világrend éppen átalakulóban van: az USA vezette, többoldalú, szabályokon alapuló rendből egy kétpólusú, hatalmi alapú, hierarchikus rend felé tartunk, ezért érdemes megértenünk, hogyan közelíthet majd Kína ezen új világrend formálásához.

(Szerk: Ray bátyánk a levelében itt dicséri a kínai Kormányt, hogy – szemben az amerikaival – jobban kezelik az egyéni és közérdeket, meg ún. involutiont (kínaiul neijuan), ami egy kulturális és gazdasági jelenség, amely a hiperverseny ördögi körét írja le, ahol az emberek vagy a vállalatok egyre keményebben dolgoznak a csökkenő haszonért. Ez egy „alulra irányuló versenyt” képvisel, ahol a résztvevőknek folyamatosan túl kell erőltetniük magukat, hogy fenntartsák jelenlegi státuszukat. Ez az ún. 996-os gürcölés: (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 nap), különösen a technológiai szektorokban. Egy tanult Kollégám ezt a MAF mozaikszóval írná le, azt hiszem. Nem ezért vagyunk mediterránok.)

A lényeg az, hogy a hatalom birtoklása, annak megmutatása és annak használata nélkül nagyon hatékony és összhangban van a kínai megközelítéssel, és arra számítok, hogy egyre inkább látni fogjuk a kínai hatalom ilyen jellegű, adórendszerben/hadviselés művészetében való megnyilvánulását. Jó esély van arra, hogy a háborút olyan finoman vívják majd, hogy nem is fogjuk látni megvívni.„

Eddig a cikk kivonata, de lenne itt még 2 gondolatom.

Szerk: 1) ez a láthatatlan háború pedig már semmi más, mint a „Korlátok nélküli hadviselés” (Unrestricted Warfare), című 1999-ben megjelent, nagyhatású hadtudományi mű, melyet 2 magas rangú kínai katonai tiszt, Csiao Liang (Qiao Liang) és Vang Hsziangszuj (Wang Xiansui) jegyez. A könyv azt az aszimmetrikus stratégiát elemzi, amellyel a gyengébb nemzetek (pl Kína) sikeresen szembeszállhatnak a katonailag és technológiailag fölényben lévő szuperhatalmakkal, mint az Egyesült Államok. Lényege az eszközök korlátlansága: minden bevethető fegyverként, a hagyományos harcászaton túl a pénzügyi piacok, a kiberhadviselés, a média, a kereskedelem és a jogrendszer is. Kérdések nélkül is.

Ugyanis Kínában a kérdés”, és a „probléma” szó ugyanazt a kínai összetett szót használja: 问题 (wèntí). Az összetett szó két különböző karakterből áll: 问 (wèn): jelentése „kérdezni” és 题 (tí): jelentése „téma” vagy „alany”. Mivel a „probléma” lényegében egy olyan téma, amelyre választ kell adni, vagy megoldást kell találni, a nyelv egy csoportba sorolja őket.

2) Ray bátyámnak ajánlom a Férfi és Női „gondolkozás/hadviselés” tanulmányozását!